Az új címből - A filléres opera lett a Koldusoperából vagy a Háromgarasos operából - már gyanítani lehetett: nem ez lesz az egyetlen eltérés a színházi kánontól az Örkény Színház előadásában. Eörsi István új fordítása nyomán meg-megcsikordulnak a kisimult dalszövegek, ezért aztán ismét odafigyelünk rájuk. Bagossy László rendezése pedig annyira "elidegeníti" a darabot saját közegétől, hogy ugyancsak felébreszti a nézői kíváncsiságot: mit lehet erről még kitalálni?
Elsőként azt, hogy "színház az egész világ". Horesnyi Balázs díszlete egy elegáns estély helyszíne, ahol a Remete Kriszta finom jelmezeibe öltöztetett társaság - önmaguk és egymás szórakoztatására - előadja ezt a fordulatos kis mesét szegényekről, gazdagokról, bűnözőkről. Eleinte azt hittem, eggyel kevesebb az áttétel; hogy maga Késes Mackie ünnepli itt szerencsés kiszabadulását a kötél alól, de nem. Itt ugyanis a játszó személyek "civil" viszonyban vannak: a társaság tagjai barátságosan köszöntik egymást, miután túlestek egy, a darab szerint sorsfordító vagy ellenséges jeleneten. Tehát nem fölelevenítenek: eljátszanak.
És nem is "sima", hétköznapi estélyen, hanem jótékonyságin, amely nyilván a szegények megsegítését szolgálja. Erre utal egy igen frappáns jelenet, amikor a dal alatt (kórus) két hajléktalan ül a társaság díszsorfala előtt, és egykedvűen kanalazza az ételt a kezébe nyomott tányérból. Ez a jelenet - mondjuk - párban áll majd a zárójelenettel, amikor a szándékoltan semmilyen, elsietett tapsrend a díszesen terített asztal megrohamozásába torkollik: az úri társaság ráveti magát a zabára.
Ezek mind jók. Amiként az is, hogy a Kikiáltó, Mácsai Pál - aki az előadás egyik legjobbja - pontosan megtalálja a színpad elején a bal szélre húzott székével azt a pontot, ahonnan afféle játékmesterként, egyszersmind a közönség és az elegáns társaság közti közvetítőként vagy tolmácsként vezényli a játékot. ' közülük való ugyan, de velünk "szolidáris". És ahogy az előadás elején, mintegy az "első szám" szokásos zavarodottságát megmutatva, majd mindjárt a dolgok közepébe vágva elénekli a Cápadalt, az igazán kivételes pillanata az előadásnak.
Melynek legnagyobb tétje az, vajon sikerül-e ezzel a szükségképp csökkentett játékmóddal kielégíteni a Koldusoperával szembeni várakozásainkat; vajon a lefojtás tartogat-e egyrészt elegendő színházi izgalmat a végéig, másrészt jókora robbanást a végére. Ami az első kérdést illeti, Bagossy László a nézői várakozással nemigen törődik. Mindazonáltal a díszlet nélküli játék, a találékony világítás, valamint a színészi koncentráció látható jelei ébren tartják az érdeklődést. Izgalomról nemigen beszélnék - az események előrehaladtával leginkább hozzászokik az ember a Bagossy-féle színpadi fogalmazásmódhoz: a látványt és akciót tekintve "lightos" Koldusoperához. Kicsit lehet azért sajnálni, hogy az energiáktól duzzadó Széles László egy elegáns kanapéra kényszerítve, mintegy "fapofával" adja elő Késes Mackie legjobb dalait, és nem veti szét általuk a falakat, pedig tudná. Viszont lehet szórakozni azon, hogy a Kikiáltó által közvetített utasítások hogyan nem valósulnak meg a színpadon, hogyan nem ölelik át egymást, amikor éppen erről beszélnek stb. Igaz, hogy ilyenformán Polly tán legnagyobb száma, a Kalóz Jenny balladája Hámori Gabriella előadásában az erős fejfényben egy előadói est egyik számának tűnik, és nem izzik föl benne a lány (azaz Polly) kiszámíthatatlanul dinamikus egyénisége. Igaz az is, hogy a Tigris Brownt játszó Csuja Imre és Széles László slágerszámba menő dala, az Ágyúdal itt most leginkább kedves színfoltja a társasági összejövetelnek. De hát mindez egybevág a rendezői elképzeléssel. Ennek meg-határozó része, hogy mit tud a színész, ha a legkézenfekvőbbet, azaz a játékot nem csinálhatja; valamint iderántja Brecht darabját a közvetlen közelünkbe: ismerjünk már magunkra.
A gondolatilag izgalmas előadás érzékileg viszont sápadt - és erre éppen egy kivétel, egy ellenpont hívja fel a figyelmet: Végvári Tamás Peachumje. A színész, az előadás legeslegjobbja fegyelmezetten veszi ki részét a rendezői elképzelés megvalósításából, egyszersmind hihetetlen lendülettel, primer indulattal tölti meg az elegáns terem ritkás atmoszféráját. Erre mondják: viszi a vállán az előadást (és színházi zsargonban viszi a tejfölt is). Kocsma Jenny szerepében Pogány Judit jó társa ebben - kár, hogy a közismerten jól éneklő színésznő ezúttal valamely zenei probléma áldozata lett, ugyanis egyszerűen nem az ő hangfekvéséhez vannak igazítva a dalok. Ez a probléma fokozottan jelentkezik Hámori Gabriellánál - őt a kényelmetlenül magas hangok olykor megoldhatatlan feladat elé állítják. A Peachumnét játszó Für Anikó alighanem az etalonja a Bagossy-féle értelmezésnek: pontos, kimért és hatásos. Walter szerepében (merthogy mindössze egy páros maradt Késes Mackie bandájából) Czukor Balázs remekül beszéli Bagossy színházi nyelvét.
Szmokingok és nagyestélyik világában s a jótékonyság igencsak vegyes konnotációjában Bicska Maxit, azaz Koldusoperát játszani adekvát gesztus manapság. Voltaképpen elégedetten távozhatunk elegáns színházi ruhánkban az Örkény Színházból: kapcsolat született színpad és nézőtér között.
Csáki Judit
Örkény Színház, 2004. december 18.
