Tegnap este óta R.E.M.-sorok kavarognak a fejemben, dalszövegfoszlányok, innen-onnan. That's me in the corner, that's me in the spotlight. That's sugarcane, that tasted good, that's cinnamon, that's Hollywood. I'm pushing an elephant up the stairs. Hey, what's the big deal, I'm an animal. Leaving New York never easy, I saw the light fading out. This one goes out to the one I love, this one goes out to the one I left behind. Everybody hurts, everybody hurts, sometimes. I'm sorry, so sorry. Andy, are you goofing on Elvis? Hey, baby, are you having fun? Kavarognak itt belül, úgy hallom, mint tegnap, egyiket a másik után, fejben éneklem őket (úgy nagyon jó vagyok, de ezt rajtam kívül senki se tudhatja, hiába is kérlelnétek), szól itt belül a Michael Stipe hangja, és ha lehunyom a szemem, látom is magam előtt azt a mozgékony, vékony figurát a tar fejével. Első pillantásra mintha keskeny álarcot viselne, de jobban megnézve nem az: festett fekete csík húzódik a szeme előtt, fültől fülig. A kivetítőn méteres méretben megjelenő szem környéki ráncok és gyűrődések őshüllőre emlékeztetnek, aki az éjszaka sötétjéből pislog ránk, álcaszínével a környezetébe olvadván. Mindössze annyi a különbség, hogy ez a ritka példány énekel, miközben rejtőzködve mutogatja magát és a fülhallgatójával babrál, amikor kicsúszik neki.
Belgrád és Prága között, másodszor Budapesten az R.E.M. Legutóbb szabad ég alatt játszottak, a Kisstadionban. Közben leégett a sportcsarnok és felépült az aréna, tető van a fejünk fölött, eltelt pár év, ami persze mit sem változtatott a zenekar honi státusán: nem egy megasztár, van még hová fejlődnie, de azért elmegy, jó kis alterock banda ugyebár. Októberben jött ki az új CD (Around The Sun), nem jutott ideje bekerülni az éves Top 100-ba - ehhez képest szerencsére nagyjából tele az aréna, a küzdőtér mindenképp, bár ülőhely még akad. Előzenekar a Brainstorm, de bocs', ez itt most kimarad, mire odaértünk, ők már be is fejezték, hálás és hálátlan szerep ez egyszerre. Annyi maradt meg belőlük, hogy Stipe megköszönte nekik, amiért itt voltak, mielőtt bemutatta az R.E.M.-mel dolgozó zenészeket: Ken Stringfellow-t, aki leginkább billentyűket birizgált észrevétlenül, az árnyas bal hátsó sarokban, és néha előszedte a melodikát (ami egy kifejezetten delikát hangszer, zongorás billentyűzettel, de fújni kell, akár egy furulyát, és még ilyen elektromos zaj közepette is ki lehet szúrni, hogy nem szin-tetizátor szól; régi kedvencem, a Gang Of Four is használta, ha ez mond valamit), Scott McCaugheyt, aki egyik gitárról a másikra váltott, és Bill Rieflin dobost, akit a Ministryből hoztak át (mindhárman játszanak az új lemezen, némelyikük korábbiakon is).
Szóval itt köröznek a fejemben a tegnap este hallott R.E.M.-sorok, átfogják az elmúlt 25 évet, amióta ilyen néven zenélni kezdett a társaság, de fölösleges ezt újra felmondani (dióhéjban olvasható a legutóbbi interjú mellett: Narancs, 2004. szeptember 30.). Inkább a koncertről - vagy még inkább a zenéhez méltó látványról, mert az nagyon-nagyon meg volt csinálva. A zenekar fölött szétszórva mindenféle színkompozícióra alkalmas, hosszabb, rövidebb, függőleges neoncsövek, a háttérben meg nem mondom milyen technikájú hatalmas képernyők, ahol absztrakt vonalak ugráltak, vibráltak a ritmusra, egész magasan pedig egy panoráma-képernyő, ahova a rendező hol egyetlen, széles vászonként, hol három-négy külön kockaként rakta fel a legalább négy operatőr által vett élő képeket - olykor az ismert klipekbe komponálva -, szemcsés premier plán, mozgó nagytotál, szolarizálás, fekete-fehérség, szaggatott mozgás, akármi. Mindezek nélkül is képes magával ragadó koncertet adni az R.E.M., de ha meg lehet bolondítani ilyen tökéletes grafikus ízlésről és ilyen technikai színvonalról árulkodó látvánnyal, miért ne. Akkor se kifogásolnám, ha merő forma volna a design, de némelykor határozottan alátett a tartalomnak is: mikor például a Bush újraválasztása ellen kampányoló Stipe elnézést kért a választási eredmény és kormánya Irak-politikája miatt, majd belehúztak az új lemez ide vágó dalaiba (I Wanted To Be Wrong, Final Straw), a neonok kék-fehér-piros trikolórt öltöttek, mintha egy amerikai párt nagygyűlésébe csöppentünk volna.
Kifelé menet hallottam, amint egy vájt fül azt mondta a másiknak, hogy egész este egyetlen hamis hangot hallott, a Leaving New York bevezetőjében, de különben le a kalappal. Így vagyok ezzel én is, csak nekem még az az egyetlen se tűnt fel.
Szőnyei Tamás
Papp László Sportaréna, január 22.
