A kiváló magyar zenetudósnak, Bartha Dénesnek, amikor 1960-ban Bach-monográfiáját írta, majdnem ugyanannyi dokumentum állt a rendelkezésére, mint Christoph Wolffnak negyven évvel később. Pontosan tudta, hogy Bach utolsó éveiben mennyit keresett, ahogy azt is, hogy Bach hangszerekkel is kereskedett, mégis arra a következtetésre jutott, szemben Wolff-fal, hogy Bach koldusszegény volt. Wolff Bach-életrajzának egyik tanulsága, hogy a zenetörténet tényeit is - főként, ha kevés dokumentum maradt hátra - sokféleképpen lehet értelmezni. Hogy a zenetörténet - akárcsak a történelem - értelmezés kérdése. Wolff roppant terjedelmű művében (mely Széky János remek fordításában majdnem az eredetivel egy időben jelent meg) a Bartháénál sokkal derűsebb képet fest Bachról. Az alcím, A tudós zeneszerző, arra utal, hogy Wolff szerint Bach - bár nem írt elméleti műveket - a zeneelmélet egyik legkiválóbb tudósa, aki a gyakorlatban, vagyis műveivel kívánta bizonyítani teoretikusi kvalitásait.
A vaskos tudományos könyv regényként is élvezhető: remek tanulmányokkal megspékelt nyomozati anyag; legalább tízévi vizsgálat eredménye. Wolff következtetéseinek merészsége a kortárs tudományfilozófiának, filozófiának köszönhető: tudósi attitűdjét (és műve stílusát) legalább annyira alakította a francia Annales-iskola, mint a - Barthes-hoz is köthető - strukturalista irányzat. A régizenés mozgalom adta Wolff kezébe a palettát, amivel az új Bach-képet megfestette. És miként a régizenés előadások is tulajdonképpen csak műértelmezések, a tudós Bach-képe sem feltétlenül igazabb, legfeljebb csak hitelesebb. Wolff beépíti művébe a korábbi, régi zene előtti teoretikusok (pl. a Magyarországon is ismert Alfred Dürr) eredményeit is, és úgy vitatkozik egyes előadókkal és elméletekkel, hogy
nem nevezi meg
vitapartnereit. Leírja, hogy mikor és miért keletkezett a BWV 565-ös orgonamű, de nem írja azt, hogy különben nem értek egyet Jaap Schröderrel, aki szerint a d-moll toccata hegedűre íródott. Nem vitatkozik Paul McCreeshsel sem. McCreesh Máté-passió-felvételén a szólisták éneklik a kórustételeket is. Ha jól olvassuk Wolff könyvét, kiderül, hogy - szerinte - nem így volt. Wolff nem idézi sem Christian Gerbert - akinek Templomi szertartások Szászországban című művét McCreesh és Harnoncourt is citálja -, sem Matthesont, a Bach-kortárs zeneszerzőt és elméleti szakírót, akinek hangnemtáblázata nélkül - Harnoncourt szerint - más lenne a Máté-passió.
Érdemes egy példával szemléltetni, hogyan ókumlál Wolff: számba veszi a hagyatékot, leírja, milyen kottákat, hangszereket, könyveket hagyott Bach a családjára. A hangszerek mennyiségéből persze nem nehéz levonni a következtetést, hogy a zeneszerző bizony hangszerkölcsönzésből is szert tett némi kiegészítő jövedelemre. A könyvek esetében Wolff él a gyanúperrel, hogy az örökösök a jobb, kapósabb, nekik tetsző darabokat már kivették a hagyatékból, és ezek nem szerepelnek a leltárban: vagyis Bachnak jóval több könyve volt, mint ahogy korábban gondoltuk. Wolff semmit sem fogad el készpénznek, sem Forkel Bach-életrajzát, sem a Bach halála után megjelent híres Nekrológot, Agricola és C. Ph. E. Bach művét; minden szöveget körülbelül úgy olvas, mint egy nyomozótiszt egy vallomást. Még Bach leveleit is. Ha Bach dühösen ír egy kortársnak, nem azt feltételezi, mint a korábbi monográfusok, hogy Bach elégedetlen volt a helyzetével, hanem felteszi: lehet, hogy szerzőnknek éppen rossz napja volt, és más állásra, más városra vágyott. Wolff, követve a zeneszerző vándorlását városról városra, nemcsak Bachról és nemcsak a zenei környezetről, a Bach-kortársakról vagy Bach elődeiről ír, hanem a város múltjáról, az uralkodókról, a köznép életéről is. Figyelembe veszi, hány ünnep lehetett Köthenben, hány esemény, amire Bachnak zenét kellett írnia, és ezek után vonja le a következtetést: az elveszett kötheni művek száma meghaladja a kétszázat. A gordonkaszvitek, hegedűpartiták, a brandenburgi versenyek, a Gyászóda időszakából hiányzik kétszáz darab! A zenetörténet - szerintem - legnagyobb veszteségéről nehéz megindultság nélkül írni és olvasni.
Wolff, bár maga is a Grove lexikon szerzője (lásd magyarul: A Bach család, Zeneműkiadó, 1989), nem olyan higgadt és szárazon tárgyilagos, mint a világhírű szótár tudósai: elemzésein - bár kerüli a fölösleges, általánosító, zenetudóshoz nem méltó jelzőket - érezni a rajongást. Wolff nem állítana soha olyat, ami nem bizonyítható, soha nem írná le azt, amit például Malte Korff, hogy Bach esős időben indult el megkeresni Buxtehudét (ez a kijelentés egyrészt a romantikus zeneszerzőportrét színezné ki, másrészt nem bizonyítható, hiszen nincs a korból megbízható időjárás-jelentés). Attól is ódzkodik, hogy pletykáljon, és Bach italvásárlási szokásaiból sem von le (téves) következtetést. A mű legérdekesebb fejezete az Énekesmadár és szegfű a ház asszonyának, amely a Bach család életéről, vásárlásairól szól. A lipcsei évekről. Wolffot mintha jobban érdekelné a Bachot körülvevő
tárgyi környezet,
mint a zenei. Nem ír részletesen a Bachot megelőző kantátaszerzőkről, de a zeneszerző lakásáról igen. E fejezet kimondatlan tanulsága, hogy Bach tulajdonképpen azért nem járta be a fél világot, mint kortársai, különösen Händel, mert jól érezte magát Lipcsében. Tulajdonképpen elégedett volt a helyzetével, Lipcsében megbecsülték, respekt-je volt, és bár való igaz, meg kellett olykor küzdenie néhány fafejű bürokratával, és zenészeiért rendszeresen csatákat kellett vívnia a város vezetésével, de - megkockáztatom - boldogabb és elégedettebb ember volt, mint a Londonban a rivális színházak vezetőivel harcoló Händel.
Nem utazhatott persze a családja miatt sem, de talán nem is vágyott hosszabb távollétekre, ami számára fontos volt, a kották, rendre megjöttek Európa minden részéből. Mindössze egy helyesbíthető, cikornyás mondatot találtam. Wolff Bachja egy önmagával elégedett, a vendégséget kedvelő, pipázgató, a kávét és a rajnai borokat kedvelő, joviális, enyhén szigorú, csípős nyelvű, elégedett ember. Akinek a műve, nem mellesleg, a rendezett világegyetem hű tükre, és - mint Wolff csodálatos Trias harmonica elemzéséből kiderül - az egyik legfontosabb és legcáfolhatatlanabb istenérv.
Kolozsi László
Park Kiadó, Budapest, 2004, 625 oldal, 7500 Ft
