Alapos tényfeltáró írás, amelyből hitelesség sugárzik, ezért aztán jól olvastatja magát, csak úgy zizegnek a lapok - házi használatra a szociográfia fogalmának ez a meghatározása nekem bizony megfelel. Még jobban megfelelne, ha egy helyben állna a világ, ám nem ez a helyzet, így aztán alaposság és hitelesség mércéi - tényről és feltárásról nem is szólva - hajlamosak az elmozdulásra. De ami a leginkább változékony, az a művek közege. Hogy ne is a szociográfiáról beszéljünk, hanem maradjunk a Magyarország felfedezése sorozatnál, gondoljuk csak meg, mennyire más az első, 1937-es nekifutás, aztán az 1968-as második lendület, végül a mostani, legfrissebb életjelek szellemi közege!
Szabó Zoltán, Féja Géza, Erdei Ferenc idejében a valóságos, a nyomorgó, küszködő, robotoló falut kellett megmutatni a vidéki valóságról mit sem tudó és arra valójában nem is túlságosan kíváncsi, a parasztot lenéző, jobb esetben egzotikumán csettintő városi középosztálynak. Nemes pátosztól fortyogó, haragos műveket hozott létre ez a szándék, mígnem a háborús évek el nem fojtották, egyéb indulatok mögé nem szorították.
A kommunista diktatúra viszonya természetesen más volt a valósághoz, még szerencse, hogy az ujjongó termelési riportok ideális formájának a napilapriport találtatott, és Magyarország könyv terjedelmű felfedezése két évtizeden át szünetelt. A stabilizálódó, "aki nincs ellenünk, az velünk van" kádárizmus piaci megoldásokat és a konyhai, kiskerti szabadság meghitt odúit ígérő új gazdasági mechanizmusa közegében viszont feladattá vált kiereszteni a gőzt, megnevezni az ismert bajokat, legalább részleteikben kimondani a tényeket. Innentől kezdve már az egyénen múlt, hogyan él falak határolta szabadságával. Tény az is, hogy miközben egyes lényeglátó és jól megírt munkák megjelentek, mások sorsa - elévülésükig, sőt azon is túl - a betiltás, a szamizdat-terjesztés maradt.
A sorozat 1989 után sem szűnt meg: most alapítványként működik. Ami szerkesztőbizottság volt egykoron, most kuratóriumként keresi a túlélés módozatait. Tizenöt év alatt tizenöt kötet - inkább siker, mint kudarc.
A két itt tárgyalt munka a tavalyi év végén jelent meg. Egy nagy problémakör, illetve egy jól körülhatárolt földrajzi egység a terepük. Közös bennük, hogy a sorok mögött rejtőző tárgyismeret, a szakirányú tájékozottság, a fölvetett problémák megközelítésének elméleti fegyelmezettsége terén messze felülmúlják a nagynevű elődöket. Persze illetlenség ilyet mondani, meg hát tényleg: hogyan is áll föl az összehasonlítás koordináta-rendszere? Csak hát a felfedezni való világ valóban odébb mozdult. A fájdalmasan kitágult társadalmi különbségek, az igazságtalanságok, gazemberségek és visszásságok ostorozási felelőse ma a tényfeltáró dokumentarizmus, hordozója pedig bármelyik médium (kellene, hogy legyen). A kimondás, a megnevezés terepe pedig a napi politikai küzdelem - volna, ha a csalárd módon használt szavak mögött nem borultak volna ködbe a tények. A bonyodalmas közlés hitelesebb, csak a tudomásulvételéhez hiányzik a türelem. És itt juthat megint szerephez az elmondás minősége, a hiteles kifejezőerő.
És ezen a ponton a tudós alaposság mégiscsak kevésnek bizonyul. A nagy társadalmi problémák (a közoktatás válsága, egy országrész agóniája) soktényezős kérdéshalmazok, amelyekhez lehet ugyan indulattal közeledni, ez viszont csak akkor ér valamit, ha ismeretek hitelesítik. Igen ám, de a tárgyszerűség meg szétszelídíti a haragot. A végeredmény: sajátos, hűvös alapossága miatt meggyőző, néhol viszont nehézkes műfajjá kereszteződik taglalat és röpirat.
Szilágyi Gyula munkája (Megbukott az iskola?) a gondolatilag ritmusosabb. Korábbi, a hazai szexuális szokásokat vizsgáló írásaira is jellemzőek voltak a célratörő monológgá szerkesztett mélyinterjúk, önvallomások. Ezek most is gyakran lendítenek egyet-egyet a sokféle irányba elinduló gondolatmeneten. De a fölvetett kérdések kezelése alapvetően szakirányú tájékozódáson alapul. Az oktatási rendszer számos problémájával szembesülhetünk: az iskola nevelési stratégiája, oktatás és társadalmi mobilitás, a kistelepülések oktatási helyzete és így tovább. Nem feltétlenül kimerítő alapossággal, de mindig markánsan vezeti föl a soron következő témát. Szerzői távolság-tartása pedig örvendetes módon kiterjed a könyvet átható nosztalgikus pedagógiakoncepcióra is. A reformpedagógia szöveges értékelésein ironizáló (szerintem fölösleges) összefoglalót is - amelynek irányultságával szemben nem tudtam leküzdeni magamban némi idegenkedést - sikerült mindvégig stílben tartania.
Kun István könyvének (A feláldozott Bereg) feldolgozási iránya nem a listázás, hanem a bekerítés. Állítása tömör és egyértelmű: Északkelet-Magyarországnak ez a sarka feltartóztathatatlanul halad az el-lehetetlenülés felé, mert "ott, fent" lemondtak róla, mert itt már csak menteni lehetne, ehhez viszont hathatós, érvényesülni képes akaratra volna szükség. A konkrét helyzet - mondhatni, az utolsó lökés - maga is egy katasztrófa, a 2001-es tavaszi árvíz, aminek a lezajlása, aztán utána a kármentesítés, az újjáépítés mintegy tömörítve hivatott bizonyítani a tézist. Ez az írás erőteljesebben vállalja a szubjektív indulatokat és elfogultságokat, sokszor csak az utolsó pillanatban torpanva meg annál a pontnál, ahol a nagy nekibúsulás már komolyan veszélyeztetné a leírtak meggyőző voltát. Ez a könnyűkezűség - kiegészülve az olykor keresettnek tűnő, archaikus stíluselemekkel - helyenként a valóságosnál is csapongóbbnak, szeszélyesebbnek tünteti föl az izgalmas, agrártárgyú cikkeiben mindig alapos és szikár szerző modorát. Ámde végül is mindez másodlagos amellett, hogy mindkét kötet képes feléleszteni az olvasóban azt a bizonyos indulatos felelősségérzetet szélesebb környezetének dolgai iránt, ami elől többnyire elsunnyogni szeretünk.
- kovácsy -
Kun István: A feláldozott Bereg, Osiris Kiadó, 2004, 269 oldal, 2980 Ft; Szilágyi Gyula: Megbukott az iskola? Osiris Kiadó, 2004, 187 oldal, 2980 Ft
