Zene

Tetszenek a Talking Headsre emlékezni? Hát persze. A Talking Headset nem lehet elfelejteni. A hetvenes évek végén, amikor az új hullám dúlt New Yorkban, nem volt nála dögösebb funkys tánczenekar. De azért túl lehetett élni a felbomlását is, mert jól látszódott, hogy abban a körben (a fejes) David Byrne már nem tudja kifuttatni a társmûvészetekhez és a világzenéhez kötõdõ terveit. Ami pedig a (késõbbi) szólólemezeit illeti, jó néhány überelte az utolsó két Talking Heads-dobást, arról nem beszélve, hogy szinte az összesen felbukkant egy-egy, a régi szép idõkre utaló szerzemény.

könyv n CSELÉNYI BÉLA SATNYA NYUSZI címû könyve 25 rövid mesekölteményt fog össze: egy jóhiszemû, a nyuszi-középosztályhoz tartozó, incifinci csetepatéktól azonban nem mentes Nyuszi család történetét, valamely fantasztikus nullaság hétköznapjait. A boldogító semmiségekkel megtûzdelt nyusziélet rajza kellemes, viaszosan rojtozódó élõbeszéd: Cselényi pipogya látszatot sugalló, mesterségesen petyhüdt nyelvformálása csupa költészet, hatékony pontossággal ecsetelt derû és naivsággal fellazított mûvészi szabadság.

A válasz: hát azért mentem el azon melegében az operettszínházba megnézni Huszka Jenõ Mária fõhadnagy címû operettjét, mert az volt kiírva, hogy Bagó Bertalan rendezte, aki rendezni szokott itt-ott mostanában, és az Operett ilyen-olyan sufnijaiban is rendezõk dolgoznak olykor; mindez engem messzemenõ következtetésekre csábított. (Pedig Esterházy a Trabant kapcsán már beidézte: nem szabad.)

Hétfõ este, fõmûsoridõben, több-kevesebb rendszerességgel jelentkezik az M 1-en a T. A. mûsorvezetõ személyétõl nyilván nem függetlenül szerényen csak T Aktáknak nevezett produkció, melynek legutóbbi epizódja a halállal foglalkozott. A tapasztalat azt mutatja, hogy amikor nagy témába vágja a televíziós a videokameráját, akkor valamilyen ismeretlen belsõ vagy külsõ ingerforrás hatására kitör a mûsorkészítõbõl a poéta. Meglágyulnak és eléletlenednek a képek, az eget és a fák koronáit kutatja a kamera, egyszóval átlényegül az operatõr, a vágó is transzba esik, és különösen nagyszámú fel-le blendét, áttûnést, illetve lassítást mutat be, miközben lágy, zsigereinkre ható zene szól. Mi ebben a baj, kérdezné egy 12 éven aluli fiatalka nála jártasabb ismerõsétõl, de sajnos közeli hozzátartozójának már csak hûlt helyét leli, oly erõvel tört rá addigra a hányinger.

A napokban láttam egy kulturális tévémûsort, arról szólt, hogy hol végzõdik a nosztalgia, és hol kezdõdik a retro. Érdekes probléma volt, de nem sikerült belemélyednem, viszonylag hamar gutaütést kaptam. Valahogy nem tudom feldolgozni, amikor a magabiztos jófejek eldöntik, hogy mondjuk egy könnyûzenésznek mikor illik visszavonulnia. Vagy hogy minek a pótléka a letûnt korok és kedvencek felvételeit hallgatni.

2004. június 4-én meghalt Steve Lacy. A szopránszaxofon királya volt, útkeresõ zeneszerzõ, és még jó ember is.

lemez n Body Movement Egy újabb, meghökkentõen friss és izgalmas válogatás - ezúttal az osztrák Soundlab kiadótól. Tizenhat szám, a létezõ legkülönfélébb mûfajokban: new wave diszkó, diszkrét electroclash, elképesztõ sötét triphop, absztrakt jódli, dzsesszes melankólia és Die Kruppsra emlékeztetõ zúzás - ez az, amit tényleg nem lehet megunni.

Kevés olyan írásmû létezik, amely amellett, hogy lelkes ámulattal szól a székely rovásírás sajátságairól, mégsem egy világ-összeesküvés-elméletben kulminál. Értékelésünk tárgya azonban éppen ilyen. Megnyugtató továbbá az is, hogy a több mint magas labda ellenére a tárgymutató nem tartalmazza a "sumer" és a "Jézus anyanyelve" itemeket sem (mérsékelten nyugtalanító, hogy a "finn-ugor" címszót sem).

A térképek tanúsága szerint Waldsee nevû településbõl, városkából vagy tóból Ausztriában, Németországban és Svájcban tucatnyi is létezik, az a nyaralóhely azonban csak azokban a gyáva és cinikus náci agyakban terpeszkedett, melyekben megfogamzott az ötlet: az 1944 nyarán Auschwitzba deportált zsidókkal levelezõlapokat kell íratni, amelyekben és amelyekkel "megnyugtathatják" a még otthon maradottakat. Az elementáris gazság eme ostoba kis epizódját Randolph L. Braham idézi fel A magyar holokauszt címû nagy monográfiájában, s amikor nem létezõnek írja-tételezi a földrajzi nevet, annyiban igaza is van, hogy itt egy "átlagolt" és ellenõrizhetetlenné elkent hellyel-helyzettel igyekeztek "fedezéket" keresni a náci hivatalnokok. Braham aztán leírja, hogy néhány levelezõlapon kódolva megérkezett a valódi üzenet is: a feladók a haláltáborból küldték - valószínûleg utolsó - szavaikat.

Minden második westernfilm errõl szól: jön a gonosz bányatársaság, és el akarja - tûzzel-vassal, mézesmadzaggal - kergetni földjükrõl a szegény farmereket (indiánokat).

Hazám félig szigetÉ vagy tán egészen az? - tette fel a költõi kérdést majd két évtizeddel ezelõtt az európai csatlakozás küszöbén álló Portugáliában a fejét ötödik regénye tárgyán törõ, azóta Nobel-díjassá érett José Saramago. Megírta a Kõtutajt, de úgy tûnik, szülõföldjén csak nem tudott dûlõre jutni a problémát illetõen, mert pár évvel késõbb rövidre zárta a kérdést, és elköltözött a Kanári-szigetek egyikére. Az ominózus tutaj meg idõközben mégiscsak inkább Európához látszik kövülni.

Koncerten én még ennyi embert nem láttam. Négyszázezerrõl írnak, s magam is úgy saccoltam, plusz-mínusz két százalék. Pedig Sting nem egy kiköpött tömegpszichózis, sõt ha azt vesszük, hogy manapság mit takar a sztárság, inkább a klasszikusok közé sorolnám. (Sajnos, nem ugyanaz.) Csinálhat bármit, az életmûve már megkerülhetetlen.

Mi ez a tömeg? Azt már tudtuk, hogy a britek hülyék, de hogy az osztrákok is? Mert más értelmes magyarázat nem létezik arra, hogy miért tolonganak vagy ezerötszázan egy elsõlemezes skót gitárzenekar szabadtéri koncertjén, hét fokban.

Napjainkban talán éppen az újabb rockzenei hullám második periódusát éljük: a grunge-divat után elõször a kilencvenes évek vége felé jelentek meg újra a rádiókban és a tévékben az úgymond "keményebb" zenét játszó együttesek, sajnálatos tény maradt azonban, hogy a számos nu- és egyéb (a szó szoros értelmében) kommersz metál nem sok zenei innovációt, legfeljebb némi változatosságot hozott a globális mainstream zeneiparba. Ahogy a kis késéssel beérkezõ vásári death/black imitációk vagy a deresedõ halántékkal visszatérõ heavy metal legendák sem tudtak semmi izgalmasat produkálni az igényes agresszív zenéket kedvelõ közönség számára.