Hazám félig szigetÉ vagy tán egészen az? - tette fel a költõi kérdést majd két évtizeddel ezelõtt az európai csatlakozás küszöbén álló Portugáliában a fejét ötödik regénye tárgyán törõ, azóta Nobel-díjassá érett José Saramago. Megírta a Kõtutajt, de úgy tûnik, szülõföldjén csak nem tudott dûlõre jutni a problémát illetõen, mert pár évvel késõbb rövidre zárta a kérdést, és elköltözött a Kanári-szigetek egyikére. Az ominózus tutaj meg idõközben mégiscsak inkább Európához látszik kövülni.
A regény (1986; magyarul elõször: 1989) sztorija egy vad - más szóval: hülye, de ez Saramagónál normális - alapötletbõl kiindulva járja körül az Ibériai-félsziget és lakóinak identitását érintõ kérdést: Európa a francia-spanyol határ mentén egyszerûen széthasad, Spanyolország és Portugália pedig szépen elcsobog az Atlanti-óceánon, (kezdetben) egyenesen az Azori-szigetek irányába. Elsõ reakció erre az okok keresése, második a lehetséges következmények felmérése. A két emigráns ország lakói között van öt, akikkel már a katasztrófa bekövetkezte elõtt furcsa dolgok történnek, és valamiért felelõsnek, kiválasztottnak érzik magukat. Összeverõdnek, plusz egy kutya, és együtt keresztbe-kasul vándorolják a szigetté szakadt Ibériát. Az elszigetelõdés legnagyobb tétje, hogy elõsegíti-e a szigetlakók egymásra és önmagukra találását, vagy Európától távolodva káoszba fullad a két ország.
Errõl próbál tehát szólni a francia születésû Sluizer spanyol-portugál-holland koprodukcióban készült filmje. Az irodalmi szövegek filmes adaptációja mindig kockázatos vállalkozás, könnyen a nyúl meg a sapka esetére emlékeztet: a nyúl viszonylag ritkán ússza meg. Ha a könyv jó, kár elvenni az ember kedvét egy gyenge vizualizációval, ha meg rossz, minek reklámot csinálni neki. Ha a film jó (meg ha rossz is), simán rátelepszik a szövegre - alighogy felhívja a figyelmet az eredetire, el is állja a felé vezetõ utat. Márpedig egy három-négyszáz oldalas (jó) regényt aligha adhat vissza a maga összetettségében egy kétórás mozi. Azért ideális esetben hûen felidézheti az atmoszféráját. Már ha célja a hûség.
Mondjuk, hogy Sluizer alkotása magáévá teszi ezt a célt, hisz szép fekete-kék plakátja a Nobel-díjas író nevével csábít moziba. A nyuszi merészen nekivágott az erdõnek - a Saramago-olvasó és a kritikus szerepe a gennyes farkasé, aki már feni a bézbólütõtÉ és kevés esélyt ad a rendezõnek. Mert olyan könyvet akar a gyöngyvászonra fektetni, ami nem azzal ragad meg, amirõl szól, hanem azzal, ahogyan szól. A mesterien adagolt saramagói bõbeszéd képes arra, hogy kompországban (is) szim- és empátiát ébresszen tutajország iránt. Hát e helyett a nyelv helyett kellene a filmnek egy másik sajátot, de legalább olyan erõset és kifejezõt alkotnia, hogy többet mutasson néhány szép tájképnél meg szerelmes pillantásnál. Sluizer kicsit hebeg meg motyog, és tán érti õt, aki tudja, mit mond (mint maga az író, aki állítólag sugárzó arccal és e biztató szavakkal köszöntötte a rendezõt a film láttán: "Nem árultál el."), de kétlem, hogy az átlag magyar mozimoly mégoly kevéssé lebecsülendõ kultúrájának is feltétlenül részét képezi az Ibériai-félsziget földrajza, történelme és jelene, ami lehetõvé tenné számára, hogy a puszta látványból, egy-egy, a regénybeli kontextusból vászonra lapított, jól hangzó mondatból meg pár rejtélyes motívumból kibogozhatná a sztori tétjét. Márpedig enélkül kábé gõze sincs, mirõl szól a film (na jó, azon túl, hogy van két szerelmespár, egy öreg, aki bekavar, meg szép tájak, ahol ezek jönnek-mennek, hol forrongások közepette, hol meg kihalt vidékeken). Rosszabb esetben rájön, hogy nem szól semmirõl.
Szóval igencsak soványka az eredmény. Nem kell meghazudtolnunk a lelkes Saramago szavait, Sluizer nem hamisítja meg a szöveget - de nem is mond el sokat belõle, se róla. Az a kicsi meg, amit mégis, a gyengébb idegzetûeket csak hergelni fogja. A talány, a furcsa misztikum, ami szembejön velünk a mozi sötétjében, túl fésületlen ahhoz, hogy behatolásra buzdító közeget teremtsen. A vándorlás logikája félúton elvész, s talán az emberi kapcsolatok logikátlansága az egyetlen szál, amelyet kellõ erõvel tud megragadni és visszaadni a film. A könyv fecsegõ felszíne alatt azonban nagyon is beszédes a mély, és a dupla lávsztori csak egy a fontos rétegek között: a hovatartozás meg a köztes lét dilemmáiról szóló morfondírt legalább ennyire nem lenne szabad elhanyagolni (nem beszélve a téma kelet-európai aktualitásáról).
Megengedem, valami azért átszivárog a hangulatból, feltéve, hogy a nézõ fogékonyabb, mint amennyire hajlamos az unalomra. A színészeknek vannak jó pillanataik, de mintha túl sok lenne a légüres tér a némi izgalommal vagy tartalommal kecsegtetõ momentumok között. Ha valaki nagyon ráér, és ezek után kedvet érez a Kõtutajhoz vászonalapon, szerintem bízza magát a kétségtelenül csodás tájakra meg a jól sikerült zenére, aztán menjen haza, és olvassa el (újra) Saramago könyvét, hogy megtudja, mit láthatott (volna).
Fülöp Erika
Forgalmazza a Mokép
