A vándor megpihen (Steve Lacy 1934-2004)

  • Czabán György
  • 2004. június 17.

Zene

2004. június 4-én meghalt Steve Lacy. A szopránszaxofon királya volt, útkeresõ zeneszerzõ, és még jó ember is.

New Yorkban született 1934-ben, júliusban lett volna hetvenéves. Karrierjét az ötvenes évek elején kezdte, dixie-klarinétosként. Elõbb Duke Ellington hatott rá, majd Sidney Bechetet hallva váltott a szopránra. Az évtized közepén Cecil Taylorral játszott, de Gil Evansszel is készített felvételeket. Lacy mutatta meg John Coltrane-nek a hangszert egy füstös klubban; rá pedig Thelonious Monk volt döntõ hatással. 1960-ban tizenhat hétig muzsikált a mester kvartettjében. Ez volt az egyeteme, ahol megtanulta, hogy mit kell játszani, és fõleg, hogy mit nem. Egy Roswell Rudd nevû pozaunossal alakított együttessel késõbb csak Monk-kompozíciókat adtak elõ, évekig.

1965-ben Európába költözött. Itt ismerkedett meg Irene Aebivel, aki egy életre a felesége, múzsája lett. Rómában éltek, aztán egy év Buenos Aires-i kitérõ után visszatértek az Államokba, de 1970-ben újra felkerekedtek, és Párizsban telepedtek le, ami akkor a világ közepe volt a dzsesszben.

Lacy rengeteg zenésszel dolgozott, sokat utazott, tanulmányozta a keleti kultúrákat, de a saját szerzeményeit mindig az úgynevezett párizsi együttesével adta elõ. Ebben Steve Potts szaxofonozott, Bobby Few zongorázott, Kent Carter, majd Jean-Jacques Avenel bõgõzött, Oliver Johnson dobolt, akit késõbb John Betsch váltott föl, és persze Iren Aebi énekelt, hegedült és csellózott. Varázslatos albumok sokasága született meg, s egy nagy komponista önálló zenei világa bontakozott ki innentõl. A kedvencem a Troubles, de nem indulnék el a Holdra a The Way, a Songs, a Blinks, a Cliches és a Momentum nélkül sem. Mindemellett 1972-tõl - Anthony Braxton példáján felbuzdulva - Lacy szívesen játszott szólóban, és gyakran kalandozott el az improvizatív zene világában, aminek jelentõs dokumentumai a Derek Bailyvel, Evan Parkerrel vagy Tony Oxleyval rögzített duók. Rendszeresen megfordult Mal Waldron különféle felállásaiban is, továbbá zenéket írt színpadi mûvekhez, táncosoknak, és szívesen dolgozott költõkkel. Több mint kétszázötven lemez maradt utána, melyekbõl legalább húsz szólóalbum. Van egy felvétele Live in Budapest címmel, amit 1987-ben rögzítettek a Közgáz Jazz Klubban, Steve Pottsszal duóban.

Aztán 2002-ben bõ harmincévnyi európai tartóz-kodás után visszaköltözött Amerikába, s a bostoni New England Conservatoryban vállalt tanári állást, de a tanítványai nem sokáig örülhettek. Tavaly diagnosztizálták a májrákját.

Steve Lacy a végletekig tökéletesítette a szopránszaxofonozás mesterségét, kristálytiszta, lényegre törõ stílusa volt. Kompozíciói lassan klasszikussá válnak, és szép sorban jönnek majd a hommázs-lemezek, melyek közül a ROVA Szaxofon Quartet Plays Lacy címû albuma máris kiemelhetõ. Csak hát lassacskán elveszítjük a dzsessz aranykorának nagy tanúit. Viszont ha van ott fönn valahol egy dzsesszklub, akkor most nagy buli lehet - a zongoránál Monk, Lacy szopránozik és Elvin Jones dobol, aki az idén májusban ment el. Aztán beszállnak szép sorban a többiek is.

Czabán György

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.