A vándor megpihen (Steve Lacy 1934-2004)

  • Czabán György
  • 2004. június 17.

Zene

2004. június 4-én meghalt Steve Lacy. A szopránszaxofon királya volt, útkeresõ zeneszerzõ, és még jó ember is.

New Yorkban született 1934-ben, júliusban lett volna hetvenéves. Karrierjét az ötvenes évek elején kezdte, dixie-klarinétosként. Elõbb Duke Ellington hatott rá, majd Sidney Bechetet hallva váltott a szopránra. Az évtized közepén Cecil Taylorral játszott, de Gil Evansszel is készített felvételeket. Lacy mutatta meg John Coltrane-nek a hangszert egy füstös klubban; rá pedig Thelonious Monk volt döntõ hatással. 1960-ban tizenhat hétig muzsikált a mester kvartettjében. Ez volt az egyeteme, ahol megtanulta, hogy mit kell játszani, és fõleg, hogy mit nem. Egy Roswell Rudd nevû pozaunossal alakított együttessel késõbb csak Monk-kompozíciókat adtak elõ, évekig.

1965-ben Európába költözött. Itt ismerkedett meg Irene Aebivel, aki egy életre a felesége, múzsája lett. Rómában éltek, aztán egy év Buenos Aires-i kitérõ után visszatértek az Államokba, de 1970-ben újra felkerekedtek, és Párizsban telepedtek le, ami akkor a világ közepe volt a dzsesszben.

Lacy rengeteg zenésszel dolgozott, sokat utazott, tanulmányozta a keleti kultúrákat, de a saját szerzeményeit mindig az úgynevezett párizsi együttesével adta elõ. Ebben Steve Potts szaxofonozott, Bobby Few zongorázott, Kent Carter, majd Jean-Jacques Avenel bõgõzött, Oliver Johnson dobolt, akit késõbb John Betsch váltott föl, és persze Iren Aebi énekelt, hegedült és csellózott. Varázslatos albumok sokasága született meg, s egy nagy komponista önálló zenei világa bontakozott ki innentõl. A kedvencem a Troubles, de nem indulnék el a Holdra a The Way, a Songs, a Blinks, a Cliches és a Momentum nélkül sem. Mindemellett 1972-tõl - Anthony Braxton példáján felbuzdulva - Lacy szívesen játszott szólóban, és gyakran kalandozott el az improvizatív zene világában, aminek jelentõs dokumentumai a Derek Bailyvel, Evan Parkerrel vagy Tony Oxleyval rögzített duók. Rendszeresen megfordult Mal Waldron különféle felállásaiban is, továbbá zenéket írt színpadi mûvekhez, táncosoknak, és szívesen dolgozott költõkkel. Több mint kétszázötven lemez maradt utána, melyekbõl legalább húsz szólóalbum. Van egy felvétele Live in Budapest címmel, amit 1987-ben rögzítettek a Közgáz Jazz Klubban, Steve Pottsszal duóban.

Aztán 2002-ben bõ harmincévnyi európai tartóz-kodás után visszaköltözött Amerikába, s a bostoni New England Conservatoryban vállalt tanári állást, de a tanítványai nem sokáig örülhettek. Tavaly diagnosztizálták a májrákját.

Steve Lacy a végletekig tökéletesítette a szopránszaxofonozás mesterségét, kristálytiszta, lényegre törõ stílusa volt. Kompozíciói lassan klasszikussá válnak, és szép sorban jönnek majd a hommázs-lemezek, melyek közül a ROVA Szaxofon Quartet Plays Lacy címû albuma máris kiemelhetõ. Csak hát lassacskán elveszítjük a dzsessz aranykorának nagy tanúit. Viszont ha van ott fönn valahol egy dzsesszklub, akkor most nagy buli lehet - a zongoránál Monk, Lacy szopránozik és Elvin Jones dobol, aki az idén májusban ment el. Aztán beszállnak szép sorban a többiek is.

Czabán György

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

Aki én vagyok

Az amerikai dokumentarista fotográfia egyik legfontosabb alakjának munkáiból először láthatunk önálló kiállítást Magyarországon. A tárlat érzékenyen és empatikusan mutat fel női sorsokat, leginkább a társadalom peremére szorult közösségek tagjainak életén keresztül. A téma végigkísérte Mark egész életművét, miközben ő maga sem nevezte magát feminista alkotónak. A művek befogadása nem könnyű élmény.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.

Cserealap

Szabad jelzést adhat a XII. kerületi önkormányzat Schmidt Máriáék érdekeltségének a Városmajor melletti nagyarányú lakásépítési projektre. Cserébe a vállalat beszállna a nyilas terror áldozatai előtt tisztelgő, régóta tervezett emlékmű finanszírozásába.