Kevés olyan írásmû létezik, amely amellett, hogy lelkes ámulattal szól a székely rovásírás sajátságairól, mégsem egy világ-összeesküvés-elméletben kulminál. Értékelésünk tárgya azonban éppen ilyen. Megnyugtató továbbá az is, hogy a több mint magas labda ellenére a tárgymutató nem tartalmazza a "sumer" és a "Jézus anyanyelve" itemeket sem (mérsékelten nyugtalanító, hogy a "finn-ugor" címszót sem). Van viszont a könyvben alapos hang-, szófaj-, képzõ- és helyesírás-történet, nem is beszélve a szókészlet, a mondatszerkezetek és a vonzatok történeti elemzésérõl. Szinte minden oldal tartogat meglepetéseket, s mindez világos, messzemenõkig tudományos stílusban. Pedig különösen nehéz helyzetben voltak a szerzõk, két okból is. Egyrészt esetenként igen csekély számú írásos nyelvemlék alapján kellett következtetéseket levonniuk az adott idõszak nyelvállapotára vonatkozóan, másrészt pedig, még a viszonylag jól dokumentált korokban - mint például napjainkban - is, a nyelvhasználat kápráztató sokszínûsége miatt szinte lehetetlen általános érvényû törvényszerûségeket kimondani.
Arra az állandóan felmerülõ alapkérdésre, hogy a nyelvi változások vajon a gazdagodás vagy a hanyatlás jelei-e, a könyv szellemes hasonlattal válaszol. Két kézzel, magas színvonalon elõadni egy Chopin-darabot, és egy ujjal, sután elpötyögni a Boci-boci tarkát - kétségtelenül nem ugyanaz a minõség, de balgaság volna a különbség okait a zongorában keresni. Mint megtudjuk, jócskán melléfog, aki egy nyeglén odavetett "nemtom"-ot slendrián újításnak vél, hisz ez a - nyilvánvalóan a "nem tudom" kiváltására való - forma már a 17. században is létezett. Használói tehát nem a romlás gyermekei, hanem a nemzeti hagyományok megszállottjai. Miként azok is a 15. századi helyesírási normák terén való magas szintû jártasságukról tesznek tanúbizonyságot, akik a "tudja" szót "tugya" alakban jegyzik le. Ezzel együtt a magunk részérõl mérsékelt szomorúságot érzünk csupán az "ihol", az "ottogyol", valamint az "aluv" és a "haraguv" alakok háttérbe szorulása miatt, és azt sem bánjuk, hogy a "mogyorót" többé már nem "monarau"-nak, a "lovászt" pedig nem "luazu"-nak kell írnunk. Ki gondolná továbbá, hogy a "mond" szó "d"-je, a "forog" "g"-je, a "facsar" "r"-je, az "olvas" "s"-e, a "fõz" "z"-je és az "úszik" "sz"-e egyaránt gyakorítást kifejezõ képzõkként kezdték pályafutásukat valamikor, vagy azt, hogy a "csemete" utolsó két hangja egykoron termékeny kicsinyítõképzõként funkcionált nyelvünkben?
Folytatva az érdekességek sorát, ugyan ki tudta, hogy az "ajak" szó az ómagyarban még egyáltalán nem számított választékosnak, egyszerû szinonimája volt csupán a "száj"-nak, és az "uzsora" is csak szimplán "kamatot" jelentett egykoron. "Huszárnak" viszont a rablókat nevezték, "kacérnak" pedig elõbb a buja, parázna embert, késõbb viszont az eretnekeket. A "némber" pedig a "né" (azaz: nõ) és az "ember" szavak összevonásával jött létre. "Beszédes" személyneveket is szép számmal alkottak szóösszetétellel régebben; a ma is jól ismert "Bornemissza" mellett a "Dombonülõ", a "Kétnejû" és a "Markolfi" nevekkel is megismerkedhetünk a kötetet forgatva. A - német, francia, olasz, angol, török, latin és más - jövevényszavak lajstroma is élvezetes böngésznivaló, bár a magyar "szappan" és a japán "szekken" szavak, valamint a mi "sót(a)lan" jelzõnk és a felkelõ nap országában hasonló értelemben használatos "shiotaran" különös alaki egybeesésére nem lelünk magyarázatot. Azt viszont megtudjuk, hogy a "selyem" szavunkat, miként magát a becses kelmét is, Kínából kaptuk. Természetesen a nyelvújítás kora sem maradt ki, ami már csak azért is egyedülálló esemény a természetes nyelvek történetében, mert szinte példátlan, hogy egy nyelvhasználó közösség fél ezreléke képes legyen egy ilyen átfogó és nagy részben idõtálló nyelvi reformot "keresztülvinni" a társadalomban (az írásreformokkal kissé más a helyzet). Az újítások némelyike azonban szerencsére mégis elvérzett, így ma már bõszen tiltakozik a fülünk a "fényljék" és az "ajtók és ablakok zárvák" fordulatok ellen, amiként azért is hálát adhatunk a jóistennek, hogy a nyelvtani nemek nem terjedtek el ily módon; "szép-szépné", "aki-akiné", "õ-õné".
E hatalmas, csaknem ezeroldalas munkához hasonló, átfogó szakkönyv közel négy évtizede nem készült a magyar nyelvtör-ténet témájában. Segítségével nemcsak Esterházy Tizenkét hattyúkjában igazodunk majd el könnyebben, de egyben szisztematikus képet is kapunk anyanyelvünk meglepetésekkel teli históriájáról. Ha néhol becsúszik is az elemzésekbe egy-egy erõsen vitatható, tapogatózó jellegû, féltudományos ötletelésnek ható megállapítás - a pozitív összkép attól még változatlan marad. Arra a kérdésre tehát, hogy érdemes-e mindenkinek forgatnia e könyvet, a válaszunk határozottan csak az lehet, hogy: "Igeen!"
Bugyinszki György
Osiris, 2003, 950 oldal, 4680 forint
