Mi a baj a zebrákkal? Semmi az égvilágon. Persze ez így nem igaz, hisz Afrikából csíkos lovat hozatni és a magyar pampán legeltetni szegény párát nemcsak meglehetősen rossz ízlésre vall, nem csupán a parvenü önzsírozás minősített esete, de kifejezetten rossz a zebrának és nemzetségének, valamint a bolygó ökológiájának – és így tovább. Mégis: nem a zebrákkal van a baj. És még csak nem is a kafferbivalyokkal – noha ritka vadat kedvtelésből öldösni szintúgy ízléstelen és káros dolog.
Csakhogy: ha a zebráról, a kafferbivalyról, helikopterről és jachtról beszélünk, óvatlanul elszáguldunk a lényeg mellett. Nem értem – sosem értettem –,
miért azon akadnak fönn többen és egyre többen, hogy a tolvaj mire költi a lopott pénzt, miért nem azon, hogy ellopta – és lopja rendületlenül.
Ha azt mondom: „Hé, emberek, nem látjátok, hogy egyesek komoly szervezettséggel talicskázzák tova, ami a tiétek, illetve nektek járna”, többnyire a kutya sem hederít rám. Ellenben ha lefényképezem a személyi masszőrjét, a csilliárdokért vett tornacipőjét vagy fülbevalóját, megmutatom, hol patkoltatja a versenyantilopjait, hatalmas a felháborodás. Ha unásig ismétlem, hogy a jogot immáron régóta a jogfosztás leghatékonyabb eszközévé élesítették az arra szakosodottak, a többség (a jogfosztottak sokasága) rá sem bagózik. Ha mármost a legfőbb jogfosztó egy homályos lesifotó tanulsága szerint egyszerre két homárt eszik jóízűen, az vérlázító. Persze: homárral tömni magad ott, ahol sokaknak kenyér is nehezen jut, több mint érzéketlenség, ólomsúlyú politikai ízléstelenség. De nem az a vérlázító, ha valaki tizenöt évnyi kormányfői javadalmazásból fényűzően elnyaraltatja magát (erre még futná is – a mienknél jóval tisztességesebb országban is), hanem az, ha nap mint nap kilopja a szemünket, lehazudja a csillagokat. Nem mellékesen: ha igáslónak hazudja a kertjében legelő zebrát, zsíroskenyérnek a befalt osztrigát.
Nem, nem szőrszálhasogatás ez, higgyétek el. Ha folyton elsiklunk a lényeg mellett, ha beletörődünk, hogy ítélőképességünk elbódul, éles kritikai érzékünk eltompul, az ok és a tett helyett mindig csak a sokadik következményre, a sikamlós, szaftos részletekre – azoknak is legtalmibban csillogó felszínére – figyelünk fel, ha nem kapjuk rajta idejekorán a romlást, sosem lesz egészséges az, ami mostanra, úgy tűnik, vészesen elrohadt.
Persze mégis csak nagy baj van a zebrával, az „elit” táskával, a VIP-páhollyal, a helikopterezéssel, a gyémántberakásos tengeralattjáróval. Mégpedig az, hogy merően fölösleges. Másképpen: értéktelen lom. A menőzésen kívül semmire nem jó. Holt vagyon, pusztult jav: ha akarna sem tudna többé hasznára lenni a kiszipolyozottnak, illetve annak a közösségnek, amelyet szolgálni teremtődött volna minden érték. Veszett fejsze: visszavétele, elpusztítása csak a jogos bosszú eszköze, a lelkek tüzét olthatja, meg semmit nem old. A visszakobzott márkás ruhából nem épül se kórház, se uszoda, de még attól sem lesz színvonalasabb a közoktatás, ha a tolvajokat lakat alá teszik, felnégyelik vagy kedvenc futballmezüket eltüzelik.
Nincs más megoldás: észnél kell lenni (esetleg: hallgatni azokra, akik észnél vannak). Nem szabad hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok, ameddig. Mondjuk (naivan): legközelebb nem. S ha lehet, soha többé.
Utóirat (emlékeztető): a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói épp öt éve foglalták el a Vas utcai épületet.
Upor László: Majdnem lehetetlen. Az SZFE autonómiaharcának története címmel írt könyvéről ez a cikkünk szól:
Ebben az interjúban pedig az egyetemfoglalásról és előzményeiről beszél Upor László:
