Zene

Hex, a toxikus connecticuti városka antihőse sem panaszkodhat, miközben a jóléti társadalom nagy mumusaival hadakozik. Nem is hadakozik, csak úgy elviseli a renegát életét, próbál megmaradni a szederjes, vidéki amerikai katyvaszban. Mit is tehetne egy olyan igazi "nukleáris" famíliában, ami neki megadatott. Jómaga dadog és alkoholista, nem tehetségtelen, de ezt soha nem tudja meg, apja, mint az utolsó kísérleti atomrobbantások vezértudósa, egy később fellépő szindróma folytán egyszer csak váratlanul kivérzik a helyi episzkopális templom lécsőjén, a jóságos mostohaapa pedig, aki szintén a helyi atomreaktor környékén küszködik a genetikai folytatólagossággal, épp elhagyni készül az egykor gyönyörű édesanyját, aki tizenöt éve nem bír belehalni az előrehaladott sclerosis multiplexbe. Két nap története háromszáz oldalon, jól elosztva néhány nyomasztó olvasási napra, nehézvíz-töménységben, olyan jelzőkkel fűszerezve, hogy álmunkból felébredve is fel tudjuk idézni a kis középpolgári faház hangulatát, savanyú, elvezetetlen vizeletszagát, beteg, zavaros csendjét. Ez az a hely, ahol senki nem viszi semmire, mérgezik a kutakat, az út menti gyorsbüfében megsüketülnek a sült halak a Geiger-Müller-számláló sivításától, a diszkóban senki nem olyan nemű, mint amilyennek látszik, a pincérlányok meg a gyermekeiket egyedül nevelő családanyák pedig soha nem szexeltek még normálisat, csak kikötözve, benzinkutasnak öltözve vagy lottó-show alatt hátulról, és egyedül orálisan kívánják a biztos kielégülést.

Kepes András és Lengyel László-Várszegi Asztrik beszélgetőkönyve

Jaj, azt nagyon bírom, amikor az összetett szó második tagjával kell barátkoznom, nem nagyon szokott sikerülni. Az például megvan, hogy felhasználóbarát? Milyen? Vagy maradva úgyszólván magunk közt: az olvasóbarát? Persze akadnak üdítő kivételek is, a felebarát, hogy a fülebarátról meg a lekváros dereglyéről már ne is szóljunk. Mindazonáltal e látszólag marginális problémakör felvetése mégis elkerülhetetlen. Nem is annyira azért, mert az alant vizsgált holmik úgyis beleverik az orrunkat, hanem azért is, hogy még időben tudatosítsuk: a továbbiakban aligha lesz kigázolás a személyesből. De könyörgöm, ne szálljanak ki! Sőt ellenkezőleg. Beszállás! Vonattal megyünk. Én persze HÉV-vel szerettem volna, szabadba vágyik a magamfajta, de az nem jön könnyen, nyolc percig várni kell, míg befut. Állok az állomáson, ott mit is tehetnék, de nem ellen, hanem az újágospavilon előtt. Na de ki is bírna ellenállni egy Szergejnek, legfeljebb Superman, de azok az idők már elmúltak, amikor képregényhősök csinálták a politikát. Tavaly tavasszal hál´ istennek a szakemberek is átadták, az olyantájt adekvát autósztrádaszakaszok után a stafétabotot, így az sem aggaszt különösebben, hogy a

Kisebb szenzáció van itt kibontakozóban, mégpedig egy hétkötetes vállalkozás, amelynek már az első megjelent darabja is vaskos, és nemcsak a kiváló tartalommal sűrűn nyomtatott papír súlyától, hanem a kezdő száznegyvenöt mesétől, ami a transzkulturális tudattalanunkat fogja örökre nyomasztani. Az Ezeregyéjszaka meséit eddig jelmezbálokra vettük elő, csupán leegyszerűsített változatban, átfordításokban ismerhettük, rosszabb esetben a gyermekekre veszélyes, Száz híres mese jellegű Walt Disney-verzióban híresült el néhány darabja. Élt azonban egyszer, és sajnos csak élt, nem érhette meg a megjelenést, egy palloslelkű, kőkemény hölgy: Prileszky Csilla, aki egy életen át fordította a szent könyvekkel vetekvő, a IX. századtól élőben alakuló, szinte összegyűjthetetlen anyagot. Temérdek munkáját nem is lehet eléggé méltatni néhány sorban, de az biztos, ha egyszer elterjed ez a mesefolyam, gond nélkül építjük majd be a kis rejtelmes agyunkba a mameluk kori Szíriát, az elnyomott arab irodalmi köztudatot, a perzsa miniatúrák hangulatát vagy az at-tavíl versmértéket. A Mars felé tartva az első űrexpedíción meg majd ezzel szórakoztatják magukat az emberi félklónok a hibernálás sokkja után. Ezer év múlva is rekonstruálni lehetne belőle a földi társadalmakat működtető erőket, a humanoid ösztönök bibliáját, az emberi észjárás és karakter kimeríthetetlen jegyzékét. Maga az előszó is egy sajátos történelemkönyv, de az első hiteles magyar Ezeregyéjszaka-sztori életre való csomag, felnőtt nemzedéket újranevelő olvasmány. Nem gyermekmese, hiszen, különösen az első éjszaka jogáról vagy a rabszolgák szexuális forradalmáról szóló történetek inkább az ivar- és értelmileg éretteknek szolgálnak örök érvényű tanulságokkal. Terapeutikusan hatnak a feszült családi kapcsolatokra. Nyugodtan felolvashatunk belőle egymásnak kádfürdő alatt vagy ágyba bújáskor, olajos masszázs idején. Sahrizád és Sahrijár király meséi nem lineárisak, hanem egy-egy meséből újabb indákként nyúlnak ki a végtelenbe, és mire visszatérnek az alaphelyzethez, a mesei jelen időhöz, addigra beutaztuk velük az árnyak és élők párhuzamos birodalmait. Akinek füle van rá, az szeretni fogja, akinek nincs, az hiányolni. Mi még csak a kereskedő és a dzsinn történetfüzérénél tartunk, de már jól vagyunk, és jövő karácsonyig, mire talán meglesz a családi összes, leküzdjük a pánikbetegségeinket, és otthon leszünk a negyven rablóban is.

Volt kor (már elmúlt), mikor a romantikát a kórházi történetek, a kalandot pedig a betyáros könyvek jelentették. A kórházi limonádék valahogy átmentették magukat a tévés világba, a betyárok viszont gyengébbnek bizonyultak, vagy legalábbis a természetes kiválasztódás kegyetlen törvényei megfosztották őket a subától és a konya bajusztól. Egész mostanáig nem született meg az, aki rátalált volna a spanyolviaszra. A Szkénében azonban egyesítették végre a két alapműfajt, és megszületett a tökéletes megoldás: a kórházi betyártörténet.

Fiam a maga négy évével kedveli a kortárs zenét; legalábbis időnként kéri, hallgassuk "azt", azaz Sáry László Lokomotív szimfóniáját. Ez a címadó darab, és a lemezen szereplő másik Sáry-mű, az Etűdök gőzmozdonyokra, kétségkívül lenyűgöző. Nem zenészek szólaltatják meg, mint Honegger Pacificjét, hanem a valaha volt vasúti őshüllők neszeiből, zakatolásaiból és hangjaiból áll. Sáry, aki - állomásfőnök apja lévén - a vasút mentén nőtt fel, korán kiképzést kapott a "minden, ami csak szól, zene" Cage megfogalmazta tanításából. Így aztán a csilingelésekből, szusszanásokból és sipolásokból tüneményes hangzó tájat szervezett. (Az elemi zenei formák iránti fogékonyságát egyébként az idén magyarul és angolul is megjelent könyve, a Kreatív zenei gyakorlatok is tanúsítja.) Ráadásul ez a könnyen és nem kizárólag kisdedek által kedvelhető lemez valójában kettő: a fentieken túl tartalmazza azok "alapanyagát", a

A szokásos magyar kábeltévés műsorcsomagokban ugyan nem létezik, de legalább tudni illik róla: az Arte egy német-francia kulturális csatorna, látványos kísérlet a két ország csatabárdjának elásására, az európai egység demonstrálására. Mondjunk még ilyen szépeket? Jó. Ott vagyunk benne mi is, pontosabban a Clubland című sorozat egyik darabjában, ami a Tilos az Á-t helyezi el a térképen.

Természetesen csak játszunk: azt ugye senki nem hiszi, hogy arra vállalkoznék, két oldalon felvázolom a dolgok globál állását, és öt-hatezer CD-ből kiszűröm a frankót. A többi, természetesen, halál komoly: az alábbi lemezek számomra valóban kiemelkedtek az év kínálatából, és nagyon bírnám, ha e kurta áttekintés megnyithatna egy-két kiskaput az én kedves olvasóim előtt is.

Én az előítéletem rabja vagyok, de most volt egy felszabadító estém.

Philip Kaufman: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Rage Against The Machine: The Battle Of Los Angeles

A karácsonyi nagy mustrához majd megpróbálom számba venni a triphop és a nép-zenék közös próbálkozásait. Finomnak tűnik, meg kell mondanom. De most még nem tartunk ott; most csak arról, hogy mire jutott egymással Howie B és a már-már elfeledett Les Negresses Vertes.

Loreena McKennitt: Live in Paris and Toronto

Makám-Lovász Irén-Bognár Szilvia: Skanzen