Színház
Én az előítéletem rabja vagyok, de most volt egy felszabadító estém.
Egyrészt mindig úgy képzeltem, hogy A vágy villamosa drámaiatlan, művi és idejétmúlt színdarab, ami többnyire rettentő hosszú, agyonbeszélt és agyonszépelgett előadásokban áll bosszút azokon az ártatlan nézőkön, akik valamiért mégis bedőltek neki. Másrészt azt is gondoltam, hogy Szász János mindig jó előadásokat fog rendezni, de mindig ugyanolyanokat: melyekben érzékletesen jut kifejezésre e sáros mai kocsma reménytelensége, a benne vegetálók metafizikus magánya, nyomoronc, ösztöneiknek való kiszolgáltatottságuk meg más effélék. Szerintem az ilyesmi inkább filmre való: színházban a hatásos és/vagy meggyőző világkép sem feledteti, ha a szereplők nem egyéniségek, nincs sorsuk, nincs saját, speciális és egyéni helyzetük meg viszonyuk a többi szereplővel, ha csak a nagy általános eszmére reagálnak, de egymásra nem. Az ellenpéldák persze hosszan sorolhatók: sok pompás előadás született már ezeken az alapelveken is, de mondom: én az előítéleteim rabja vagyok. Voltam.
Nem szívesen dicsérek, azért lettem kritikus, a nyíregyházi - és most úgy tűnik, havonta kétszer pesti - A vágy villamosa viszont tetőtől talpig megrázó előadás, csodás kis részletekkel, nagy végső fájdalommal, szép képekkel, reál és szürreál rokonszenves arányával, fokozatosan bemelegedő, nagyon jó színészekkel, nem is értem, mi kéne még.
Nem mondom, itt sem szép a világ. Egy szegényen, boldogan, sok whiskyvel és pókerrel élő pár idilljébe toppan be egy lepurcant asszony, a pár nőtagjának nővére, és bár folyamatosan a saját, otthon hagyott idilljéről papol, csak a romlást hozza vendéglátóira. De nem ront meg senkit: csak előhozza az itteniekből, ami úgyis bennük volt már. Eddigi félig-meddig boldogságuk ugyan nem volt hamis, de törékeny volt meg hazug: és ők valójában állatok. És valójában az érkező is az, ő sem áldozat. Szoktak ebbe a darabba kis krimit becsempészni: a nő hazudik, egy szép életet álmodik magának, közben persze pénztelen és erkölcstelen, és iszik, mint a kefekötő, ám erre a néző csak lassan jön rá. Olcsó poén. Szász János előadásában minden hazugság azonnal nyilvánvaló. Nem az a tét, hogy kiderül-e valami, ami aztán meglep, itt nincsenek ilyen fordulatok; egyenletes mozgás van, és az lefelé tart.
Jön egy nő, egy leépült nyugdíjas, egy iszákos vidéki tanár, aki gonosz is meg hazudós is. És nem az derül ki róla, hogy nem az, aminek látszik, hanem az, hogy a gonosz, gyenge ember is tud nagyon szenvedni, lehet rettentő magányos, küzdhet iszonyú emlékekkel, és még rosszabb neki, amikor már nem küzd, hanem mindent felad. Áldozat; és a többi, őt körülvevő áldozat kihasználja őt.
Egyszerű ezt a darabot két világ: egy elmúlt, távoli idill és a durva jelen találkozásának játszani, melyben persze a durva jelen megerőszakolja a szép múltat, és ezért az utóbbi kényszerzubbonyban távozik. Bár néhány pompás álomképben (két kislány sétál keresztül némán, nagy kalapban, nagy árnyékkal a koszlott színpadon; egy gyáva pénzespostás hófehér szmokingot hord a kabátja alatt) felvillan egy másik lehetősége, itt csak egy világ van (idáig volna ez a szokásos Szász), de ebben az egy világban emberek vannak, és - ahogy már említettem - apró részletek. A gyűlöletteli hiszti közepében is van helye a szeretet csöpp kis mozdulatainak: például ahogy a húg óvatosan leveszi a nővére napszemüvegét, vagy ahogy az egyik esetlen, nagydarab proletár (Mitch) óvatosan egy spanyolfalat tesz Blanche ágya elé. És nagyon szép, ahogy hárommondatnyi párbeszéd alatt háromszor tud megfordulni, hogy ki az erősebb: két ember beszélget, az egyik fölül van, a másik alul. Küzdenek, és látszik, ahogy folyamatosan változik az állás: ezt tudja a színház, ha formában van.
Meg azt, hogy odaadó, koncentrált jelenlétet láthatunk: az előadás négy főszereplője példásan hagyja magát elsodorni a saját maga által létrehozott hangulattól. Ül a két nő egymás mellett, háttal a közönségnek, és a hátuk mindent elmond: az egyik sír, de inkább csak azért, mert szeretné, ha sajnálnák, a másik vigasztalja, de alig figyel, unja az egészet. Tökéletes hátjáték. A jó színház mindig az intenzitás csodája is: és mondtam már, ez jó színház.
Deutsch Andor
Tennesse Williams: A vágy villamosa; a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház vendégjátéka; rendezte: Szász János; szereplők: Csoma Judit, Megyeri Zoltán, Kerekes László, Szabó Márta; díszlet és jelmez: Bozóky Mara
