Beolvasztás: Rage Against The Machine; Korn

  • - greff -
  • 1999. december 2.

Zene

Rage Against The Machine: The Battle Of Los Angeles

Lemez

Korn: Issues

A Rage Against The Machine, ez a Los Angeles-i crossover négyes ajtóstól tört a rockzenébe ´92-es, a nevét viselő lemezével. Frissek voltak, erőteljesek, akadt egy tehetséges, közel sem a megszokott módon pengető gitárosuk, s még egy sikerdaluk is, a Killing In The Name. Az első hallásra nyilvánvaló volt, hogy különböző stílusokat eresztenek össze, no de hogyan: a funk, a hip-hop és az ilyen-olyan gitárzenék (hardcore, punk, noise etc.) ilyen természetes egységére korábban nemigen akadt példa. Az is kiderült, hogy a mondanivaló éppoly fontos, mint a hangszeresek által kreált zene. Leplezetlen dühvel fordultak az elnyomás, a faji előítéletek, a társadalmi igazságtalanság ellen, korántsem rejtve véka alá kommunista érzelmeiket. Amúgy nemcsak a szájuk járt: élelmiszerosztás a rászorulóknak, részvétel a tüntetéseken, egy, a munkásokat kihasználó gyár blokád alá vétele - ilyesmikkel időztek két turné között.

Az 1996-os Evil Empire cseppet halványabb munka volt (de ettől még ugyancsak elment belőle vagy ötmillió példány), a mostani lemez viszont jókorát üt. Magukat hozzák, mint mindig, de ötletes az egész, jó hallgatni, végig. A ritmusszekció hol heves bólogatásra késztet, hol pedig táncolható groove-okat áraszt. Zack, az énekes vehemensen szavalja agitáló szövegeit, de mégiscsak Tom Morello adja e zene savát-borsát: súlyos riffek itt, pszichedelikus lebegés ott, no és azok a pillanatok, amikor skót dudára, samplerre, scratchelésre gyanakszunk, holott a gitárja - jelzik is a borítón.

Becsúszik egy-egy kevésbé meggyőző pillanat, de javarészt erős, magával ragadó számok szólnak, a hozzájuk illő "élő" hangzással.

A Rage sikere kaput nyitott a rokon kísérletezők előtt, s nem kellett sokat várni, hogy valaki a következő lépcsőfokra álljon. A bakersfieldi

első lemeze 1994-ben jelent meg, s a nyomában általános padló. Felkavarni, meghatni, naggyá tenni és apróvá zsugorítani a hallgatót - ezt mind tudta az a Korn. Öt fehér, kertvárosi fiú állt össze: a ritmusszekció a hip-hop fanatikusa, a gitárosok hardcore-rajongók, az énekes a nyolcvanas évek darkrockját favorizálja. Ehhez jönnek az elképesztő mélységekbe hangolt héthúros gitárok, helyenként egy skót duda. A megszólalás egyéni, persze nem előzmény nélkül való: a Korn kezében összeforrt az a tudás, amit a Primus, a Faith No More és a Rage Against The Machine halmozott fel. De a legmélyebbre ez a csapat hatolt. Az énekes Jonathan Davis zaklatott gyermekkorának minden szegmensét elénk tárta: molesztálás, identitászavar, kegyetlen mostoha. Összeállt és hitelesen festett a kép.

Az 1996-os Life Is Peachy után divat lett a Korn. A tengeren túl erre a stílusra hajazott a legtöbb gitárzenekar, mellesleg reneszánsza lett az Adidas-cuccoknak, s egyáltalán: klisévé "silányultak" a jellemző jegyek. A tavalyi Follow The Leader erre reagált, a vészkijáratot keresve. Elmentek jó messzire a hip-hop terén, végeztek a gyermekkorral, bejött a humor, a dallamosodás, a színesedés. Érthető s alkalmasint élvezetes fordulatot vett, ám az előzményekhez képest súlytalannak tűnt az anyag.

Ezen az új, Issues című albumon pedig a visszakozás van. Tulajdonképpen pont oda rohantak vissza, ahonnan oly nagy igyekezettel menekültek alig egy évvel ezelőtt. Ami újdonság, az a dallamokban megbúvó melankólia, viszont a megszállott hip-hop-hívek kissé cserben lettek hagyva. Szóval ez egy ilyen felemás lemez. Egészen remek, ellenállhatatlan számokat követnek már unalmas motívumokkal zsúfolt, céltalan dalok. Jó kezdésből esnek vissza, máskor zsenge indításból építenek tetszetős dolgokat. Egyetlen, turnékkal terhelt év alatt született a tizenhat szám - talán ez a magyarázat. Talán több idő kellene feltérképezni a horizontot, inspirációt gyűjteni, minimum.

Azt hiszem, tudnánk mi erre várni.

- greff -

Sony kiadványok, 1999

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.