Rage Against The Machine: The Battle Of Los Angeles

A Rage Against The Machine, ez a Los Angeles-i crossover négyes ajtóstól tört a rockzenébe ´92-es, a nevét viselő lemezével. Frissek voltak, erőteljesek, akadt egy tehetséges, közel sem a megszokott módon pengető gitárosuk, s még egy sikerdaluk is, a Killing In The Name. Az első hallásra nyilvánvaló volt, hogy különböző stílusokat eresztenek össze, no de hogyan: a funk, a hip-hop és az ilyen-olyan gitárzenék (hardcore, punk, noise etc.) ilyen természetes egységére korábban nemigen akadt példa. Az is kiderült, hogy a mondanivaló éppoly fontos, mint a hangszeresek által kreált zene. Leplezetlen dühvel fordultak az elnyomás, a faji előítéletek, a társadalmi igazságtalanság ellen, korántsem rejtve véka alá kommunista érzelmeiket. Amúgy nemcsak a szájuk járt: élelmiszerosztás a rászorulóknak, részvétel a tüntetéseken, egy, a munkásokat kihasználó gyár blokád alá vétele - ilyesmikkel időztek két turné között.

Az 1996-os Evil Empire cseppet halványabb munka volt (de ettől még ugyancsak elment belőle vagy ötmillió példány), a mostani lemez viszont jókorát üt. Magukat hozzák, mint mindig, de ötletes az egész, jó hallgatni, végig. A ritmusszekció hol heves bólogatásra késztet, hol pedig táncolható groove-okat áraszt. Zack, az énekes vehemensen szavalja agitáló szövegeit, de mégiscsak Tom Morello adja e zene savát-borsát: súlyos riffek itt, pszichedelikus lebegés ott, no és azok a pillanatok, amikor skót dudára, samplerre, scratchelésre gyanakszunk, holott a gitárja - jelzik is a borítón.

Becsúszik egy-egy kevésbé meggyőző pillanat, de javarészt erős, magával ragadó számok szólnak, a hozzájuk illő "élő" hangzással.

A Rage sikere kaput nyitott a rokon kísérletezők előtt, s nem kellett sokat várni, hogy valaki a következő lépcsőfokra álljon. A bakersfieldi

első lemeze 1994-ben jelent meg, s a nyomában általános padló. Felkavarni, meghatni, naggyá tenni és apróvá zsugorítani a hallgatót - ezt mind tudta az a Korn. Öt fehér, kertvárosi fiú állt össze: a ritmusszekció a hip-hop fanatikusa, a gitárosok hardcore-rajongók, az énekes a nyolcvanas évek darkrockját favorizálja. Ehhez jönnek az elképesztő mélységekbe hangolt héthúros gitárok, helyenként egy skót duda. A megszólalás egyéni, persze nem előzmény nélkül való: a Korn kezében összeforrt az a tudás, amit a Primus, a Faith No More és a Rage Against The Machine halmozott fel. De a legmélyebbre ez a csapat hatolt. Az énekes Jonathan Davis zaklatott gyermekkorának minden szegmensét elénk tárta: molesztálás, identitászavar, kegyetlen mostoha. Összeállt és hitelesen festett a kép.

Az 1996-os Life Is Peachy után divat lett a Korn. A tengeren túl erre a stílusra hajazott a legtöbb gitárzenekar, mellesleg reneszánsza lett az Adidas-cuccoknak, s egyáltalán: klisévé "silányultak" a jellemző jegyek. A tavalyi Follow The Leader erre reagált, a vészkijáratot keresve. Elmentek jó messzire a hip-hop terén, végeztek a gyermekkorral, bejött a humor, a dallamosodás, a színesedés. Érthető s alkalmasint élvezetes fordulatot vett, ám az előzményekhez képest súlytalannak tűnt az anyag.

Ezen az új, Issues című albumon pedig a visszakozás van. Tulajdonképpen pont oda rohantak vissza, ahonnan oly nagy igyekezettel menekültek alig egy évvel ezelőtt. Ami újdonság, az a dallamokban megbúvó melankólia, viszont a megszállott hip-hop-hívek kissé cserben lettek hagyva. Szóval ez egy ilyen felemás lemez. Egészen remek, ellenállhatatlan számokat követnek már unalmas motívumokkal zsúfolt, céltalan dalok. Jó kezdésből esnek vissza, máskor zsenge indításból építenek tetszetős dolgokat. Egyetlen, turnékkal terhelt év alatt született a tizenhat szám - talán ez a magyarázat. Talán több idő kellene feltérképezni a horizontot, inspirációt gyűjteni, minimum.

Azt hiszem, tudnánk mi erre várni.

- greff -

Sony kiadványok, 1999