Könyv: Sok az alja (Kepes András: Kepes Krónika; Lengyel

szerző
Vas Gábor
publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kepes András és Lengyel László-Várszegi Asztrik beszélgetőkönyve

Kepes András és Lengyel László-Várszegi Asztrik beszélgetőkönyve

A fecsegés, a pletyka női attribútum. A beszélgetés mint műfaj már a férfiakra maradt történetileg. Ami nem jelenti, hogy helyesen ítéljük meg a nőket: nyilván ők is tudnak fesztelenül társalogni, okosan hallgatni, figyelni, kérdezni, szóval mindent, ami része annak az intellektuális élménynek, amit egy másik lény verbális megnyílása nyújthat. Hogy akkor mégis miért mindig a féfiaké a szó? A pasik valószínűleg jobban szeretnek a középpontban lenni. Bizonyíték erre az alábbi két könyv szerzője: Lengyel László, aki végigbeszélgette a rendszerváltást s az azóta eltelt tíz évet, most sem tud kibújni a bőréből. Kepes pedig szándékoltan régi formáját hozza.

Lehet, hogy csak a személyével szemben meglévő túlzott elvárások következtében, de a Kepes Krónika olvastán kissé csalódott voltam. Nem tudtam ugyanis arról dönteni olvasás közben, hogy vajon hol tart Kepes András, az író. A kilencvenes évek elejének bölcsészlány-bálványa hosszú hallgatást s a sajtóban bőven és gusztustalanul taglalt betegséget követően tért vissza, de éppen a kötetből lehetünk biztosak benne, hogy nem a könyvpiac a végső állomáshelye.

A come back egyébként fényesen sikerült: Kepes újra uralta néhány napig a képernyőt, minden csatornán feltűnt, s a régi, valóban jól bevált receptet követve, elővette egykori sikereit, csokorba szedte legjobb beszélgetéseit, s ideális karácsonyi ajándékot nyújtott át mindazoknak, akik már évekkel ezelőtt Desszert-függők voltak, nem várnak tehát többet, csak azt, amit megszoktak.

Apropó, Desszert

Nem lennék meglepve, ha a közeljövő hasonló szerepre kárhoztatná Kepest, mint amit annak idején játszott, az akkor még egyeduralkodó királyi tévében. Friderikusz is ilyenkor szokta ismételni régi műsorait. "vakodnék persze párhuzamot vonni a két egykori újságíró között, habitusuk, érdeklődésük egészen másra predesztinálja őket, ám ettől még eszközeik alkalmanként lehetnek hasonlók, s a siker is utolérheti mindkettőjüket. Nincs is ezzel semmi baj. Bajom csak azzal volt, ahogyan már fentebb is jeleztem, hogy nem derült ki a könyvből, holt tart jelenleg az író Kepes. Ez valószínűleg csak akkor derülne ki, ha Kepes írna egy könyvet. Vámos Miklós például szokott, akkor is, ha közben ő is tévés személyiséggé vált, s akkor is, ha a Lehetelen felvételein nem tudott kibújni Kepes hatása alól, ezért az ő vicceivel szórakoztatta a nagyérdeműt, mondván, Kepesnek vannak a legjobb viccei a városban.

Kepes azonban megelégedett azzal, hogy újra elénk tárta már jól ismert beszélgetéseit. Ezzel azonban elhallgatta előlünk azokat a társalgásokat, amelyeket a Desszert megszűnése óta folytatott. Mert abban biztos vagyok, hogy vannak elrejtett dialógusai Kepesnek, régebbről és a közelmúltból is. Talán egyszer ezeket is megírja, ha a kereskedelmi televíziózás nem darálja be őt is, mint annyi jobb sorsra érdemes sorstársát. Kepes Truman Capote-féle alkat, neki tényleg csak az elhatározás kellene ahhoz, hogy valódi szellemi élményt nyújtó társalgásokkal tegyen bennünket gazdagabbá, anélkül, hogy szembesítene bennünket saját kisszerűségünkkel. De vajon megteszi-e? Gyanítom, néhány producert, műsorigazgatót s könyvkiadót komolyan foglalkoztat e kérdés, lehet, hogy ők már tudják a választ is. Csak nekünk kell már megint, ki tudja, mennyit várni egy jó könyvre.

Kurzív fecsegők

Hogy egy beszélgetés mennyire komoly dolog, jól mutatja Lengyel László Beszélgető-könyvecskéje. A kötet társszerzőjét, Várszegi Asztrik katolikus püspököt az "egykor volt remek drámaíró" csupán azért, mert Lengyel Lászlóval hajlandó volt együtt beszélgetni, kurzívvá avatta. Hogy miért érzi ellenfélnek Csurka az utóbbi időben - és a könyvben is - a meglehetősen rezignáltnak tűnő, fáradtság jeleit mutató Lengyelt, nem világos előttem.

Lengyel - egyébként Csurkával együtt - egy csalódott és sikertelen generáció tagja, amelynek a világról alkotott képei, a társadalomról képzelt igazságai a rendszerváltást követően sorra darabokra hullottak. Nemcsak arról van szó, hogy Lengyel Lászlónak szinte egyetlen politikai jóslata sem vált be, hanem arról, hogy a mai fiatal értelmiségi generáció nem is érti, miről beszélgetnek ezek az emberek, magukat rendszerváltó elitként aposztrofálva, az ország legjelentősebb szerkesztőségeiből egymásnak üzengetve.

Nem azzal van a baj, hogy két éve Lengyel László még a szocialisták győzelmére fogadott, és rajtavesztett; s az sem baj, hogy most éppen ugyanezt teszi. A baj az, hogy a tíz éve megszokott beszélgetőpartnereken túl nincs kihez szólnia.

A könyv azonban ettől még nem rossz, sőt. Várszegi Asztrik ugyanis fel tudja mutatni az alternatívát azzal szemben, amit az elmúlt tíz év hivatásos közéleti vitázói nyújtani tudnak. A maga csendes, ám magabiztos módján ellenpontozza a megtört Lengyel Lászlót. Szemmel láthatóan nem lételeme a közszereplés, s a Lengyelnek oly kedves, Várszegi által csak fecsegésnek tekintett műfaj művelése közben sem titkolja honvágyát kolostora után, s talán éppen ezért szimpatikus. Nem akarja helyettünk megtalálni a válaszokat. Végül is ebbe rokkant bele a rendszerváltó generáció: a fiatalok találnak maguknak beszélgetőpartnereket a segítségük nélkül is.

Vas Gábor

szerző
Vas Gábor
publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...