A jazz-zenekar vezetőjének szerepfelfogásában a személyiség a meghatározó: mit mond és hogyan, miután leteszi kompozíciójának kottáját a pultra. Shorter ultraszerény és végtelenül toleráns személyisége ebben is érződött. Mi sem állt tőle távolabb, mint az alfahím-viselkedés, ő költő, rezonőr és segítő volt egy személyben. Már a korai Blue Note lemezeivel, akár vendégszólistaként is, beírta magát a jazztörténetbe. Témái nem avulnak el, a Footprints, a Nefertiti és még legalább kéttucatnyi klasszikus frissek és inspiratívak az újabb generációknak is.
Shorter eleinte csak tenoron játszott, de szopránszaxofonon vált páratlan hatású előadóvá. Dallamai nagy, bővített hangközökkel lépegetnek, gyakran szapora aszimmetrikus ritmusok következnek és ritka skálák, közte líd és dór. Minden hangja a kontraszt jegyében áll, a dallam és a gondolat kimenetele váratlan. Megszólalása általában töredékes, a végső válaszokhoz közeledve egyre inkább az. Kései operája (Iphigenia, 2021), valamint háromlemezes kozmikus-szimfonikus opusa (Emanon, 2018) átfogó válaszokat kíséreltek adni. De azért ő mindig megmaradt kérdezőnek, nem érte be felszínes gondolatkísérletekkel. Filozófus volt: szaxofonjának hangja olyan érzést kelt, mintha szóló közben intim közelségbe engedné magához a hallgatót, jöjjön vele töprengésének indázó útján. Játéka komplex érzelmeket keltett, fénnyel és árnyékkal egyszerre dolgozott. Nem véletlenül nevezte Joni Mitchell festőnek, utalva az egyetlen pályára, ami a zenélésen kívül felmerült az életében.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
