Mindig felfelé

Bach: A hat csellószvit. Várdai István szólóestje

Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című filmjének van egy fantasztikus jelenete. Az egymástól teljesen elhidegült testvérek, Karin és Marta között, akik addig kötelességszerűen ápolták nagybeteg nővérüket, Agnest, a beteg halála előtti éjszakán váratlanul felszakad a jég. Végre csak beszélnek és beszélnek, áradnak belőlük az évek, évtizedek óta ki nem mondott szavak, és újra szerető testvérekké válnak.

Hogy miről is beszélnek, arról fogalmunk sincs, hiszen a szavakat Bach G-dúr szvitjének Preludiuma pótolja. A jelenet zenéjének kiválasztása telitalálat: Bach prelúdiuma éltetően felbuzog, maga a gyógyulás, visszatérés az életbe. Bergman drámája persze nem ennyire optimista, a két nővér viszonya visszaromlik a korábbi állapotra. De Bach hat csellószvitjében a prelúdiumok és az allemande-ok többségének karaktere pontosan ilyen. Várdai István három részletben, két szünettel szólaltatta meg a monumentális sorozatot, amely éppúgy enciklopédikus teljességet kínál, mint úgyszólván minden, amihez a zeneszerző hozzányúlt: a hegedű-partiták és szonáták, az angol és francia szvitek, a Wohl­temperiertes Klavier, a Goldberg-variációk, A fúga művészete és még folytathatnánk. Olyan ez a majd’ 140 perces zenefolyam, mint egy tisztítókúra, a lélek gyógyfürdője. Az angol zenetudós, Wilfrid Mellers azt írta a sorozatról: „ebben a zenében az ember megteremtette az Isten táncát”.

Várdai István régóta együtt él ezzel a roppant zenei kincsestárral. A YouTube-on 2017 februárja óta hozzáférhető hangzó összkiadást már több mint 3,2 millióan hallgatták meg. Egy Várdai-rangú muzsikusnak érdemes öt-hat évente újra megismételni az efféle nagy találkozásokat.