Koncert

Mindig felfelé

Bach: A hat csellószvit. Várdai István szólóestje

Kritika

Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című filmjének van egy fantasztikus jelenete. Az egymástól teljesen elhidegült testvérek, Karin és Marta között, akik addig kötelességszerűen ápolták nagybeteg nővérüket, Agnest, a beteg halála előtti éjszakán váratlanul felszakad a jég. Végre csak beszélnek és beszélnek, áradnak belőlük az évek, évtizedek óta ki nem mondott szavak, és újra szerető testvérekké válnak.

Hogy miről is beszélnek, arról fogalmunk sincs, hiszen a szavakat Bach G-dúr szvitjének Preludiuma pótolja. A jelenet zenéjének kiválasztása telitalálat: Bach prelúdiuma éltetően felbuzog, maga a gyógyulás, visszatérés az életbe. Bergman drámája persze nem ennyire optimista, a két nővér viszonya visszaromlik a korábbi állapotra. De Bach hat csellószvitjében a prelúdiumok és az allemande-ok többségének karaktere pontosan ilyen. Várdai István három részletben, két szünettel szólaltatta meg a monumentális sorozatot, amely éppúgy enciklopédikus teljességet kínál, mint úgyszólván minden, amihez a zeneszerző hozzányúlt: a hegedű-partiták és szonáták, az angol és francia szvitek, a Wohl­temperiertes Klavier, a Goldberg-variációk, A fúga művészete és még folytathatnánk. Olyan ez a majd’ 140 perces zenefolyam, mint egy tisztítókúra, a lélek gyógyfürdője. Az angol zenetudós, Wilfrid Mellers azt írta a sorozatról: „ebben a zenében az ember megteremtette az Isten táncát”.

Várdai István régóta együtt él ezzel a roppant zenei kincsestárral. A YouTube-on 2017 februárja óta hozzáférhető hangzó összkiadást már több mint 3,2 millióan hallgatták meg. Egy Várdai-rangú muzsikusnak érdemes öt-hat évente újra megismételni az efféle nagy találkozásokat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.