Új felállás
David Gilmour 1968 elején csatlakozott a Pink Floydhoz, miután a zenekar már túl volt egy sikeres albumon és három kislemezen. Pár hónapig ötfős felállásban működtek, de Syd Barrett, az addigi énekes-gitáros-dalszerző rövidesen alkalmatlanná vált mindennemű zenei együttműködésre a kábítószerek okozta leépülése következtében. Gilmourról hamar kiderült, hogy remekül énekel és gitározik, de szerzői minőségében nem tudta pótolni Barrettet, főleg ami a dalszövegeket illeti. Közben kiderült, hogy a zenekarban van még egy szunnyadó tehetség, ugyanis a debütáló The Piper at the Gates of Dawn című lemezre mindössze egy gyengécske szerzeményt villantó basszusgitárosról, Roger Watersről kiderült, hogy neki is jó érzéke van a komponáláshoz. Innentől ő felelt a szövegek nagy részéért, míg a zeneszerzésből leginkább Gilmour és a billentyűs-énekes Rick Wright vette ki a részét.
A Pink Floyd fokozatosan elfogadtatta Gilmourt a rajongókkal, akik egyre kevésbé sírták vissza Barrettet. A következő néhány évben a zenekar készített filmzenéket (More; Obscured by Clouds), avantgárd experimentális művet (Ummagumma), belekóstolt a monumentális progrockba (Atom Heart Mother; Meddle), és közben fokozatosan csiszolta a stílusát. A csúcsra 1973-ban, a koncertszínpadokon összegyúrt The Dark Side of the Moonnal ért fel az együttes: a tagok jó hangulatban dolgoztak, és mindenki szinte egyenlő mértékben vette ki részét a munkából. Az album óriási sikert aratott, s ez okozta az első komoly töréseket is a zenekari harmóniában. A Dark Side… közel kétéves turnéján már stadionokban és nagy arénákban léptek fel, de a tagok nem érezték otthon magukat a monstre helyszíneken.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
