A Gilmour–Waters-háború

Teljes holdfogyatkozás

Zene

Március 2-a a Pink Floyd mesterművének számító The Dark Side of the Moon 50. születésnapja. A legendás albumot ismét kiadták az évfordulóra, és jó lenne ez alkalomból csak ünnepelni – ám ezt jócskán megnehezíti a már nem létező zenekar tagjainak szűnni nem akaró, s egyre durvuló civakodása. Mi áll az együttes dalszövegírója és fő zeneszerzője között dúló, immár több évtizedre visszatekintő háborúskodás hátterében?

Új felállás

David Gilmour 1968 elején csatlakozott a Pink Floydhoz, miután a zenekar már túl volt egy sikeres albumon és három kislemezen. Pár hónapig ötfős felállásban működtek, de Syd Barrett, az addigi énekes-gitáros-dalszerző rövidesen alkalmatlanná vált mindennemű zenei együttműködésre a kábítószerek okozta leépülése következtében. Gilmourról hamar kiderült, hogy remekül énekel és gitározik, de szerzői minőségében nem tudta pótolni Barrettet, főleg ami a dalszövegeket illeti. Közben kiderült, hogy a zenekarban van még egy szunnyadó tehetség, ugyanis a debütáló The Piper at the Gates of Dawn című lemezre mindössze egy gyengécske szerzeményt villantó basszusgitárosról, Roger Watersről kiderült, hogy neki is jó érzéke van a komponáláshoz. Innentől ő felelt a szövegek nagy részéért, míg a zeneszerzésből leginkább Gilmour és a billentyűs-énekes Rick Wright vette ki a részét.

A Pink Floyd fokozatosan elfogadtatta Gilmourt a rajongókkal, akik egyre kevésbé sírták vissza Barrettet. A következő néhány évben a zenekar készített filmzenéket (More; Obscured by Clouds), avantgárd experimentális művet (Ummagumma), belekóstolt a monumentális progrockba (Atom Heart Mother; Meddle), és közben fokozatosan csiszolta a stílusát. A csúcsra 1973-ban, a koncertszínpadokon összegyúrt The Dark Side of the Moonnal ért fel az együttes: a tagok jó hangulatban dolgoztak, és mindenki szinte egyenlő mértékben vette ki részét a munkából. Az album óriási sikert aratott, s ez okozta az első komoly töréseket is a zenekari harmóniában. A Dark Side… közel kétéves turnéján már stadionokban és nagy arénákban léptek fel, de a tagok nem érezték otthon magukat a monstre helyszíneken.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem elég német

Szigorúan véve nem életrajzi film ez az alkotás, minden fontosabb sorsfordulat benne van ugyan, de a rendező ambíciója nagyobb: újraértelmezné a Kafkáról kialakult, őt egyfajta komor vátesznek kijáró áhítattal megalkotott képet – az életművet nem átértékelve, hanem átélhető kontextusba helyezve.

Kinyíltak a hóvirágok

A gyerekek a fal felé fordították a lakásban azokat a fényképeket, amelyeken felnőttként láthatók. Vannak emlékeik abból az életükből, naggyá lett bútoraik, tárgyaik is folyton gondot okoznak nekik. Látták magukat a tükörben, megvan az élmény, ahogy elérhetetlenné válik a felső polc, de nehezükre esik az emlékezés.

Hunn, új legenda?

A tárlat fő kérdése nem az, hogy milyenek voltak ténylegesen a hunok. Inkább az 1500 éve folyamatosan létező, izgalmas, zavarba ejtő és örökké változó Attila-legenda kusza szövevénye bontakozik ki előttünk.

Irigységmonológ

A zenés darab egy, a „semmi közepén” lévő buszmegállóban születő belső monológ. Akár a Forrest Gumpban, csak itt az elfogadás békéje helyén az elégedetlenség indulata áll. Hősünk, úgy tűnik, egyszer már járt ennél a kissé misztikus elágazásnál. Életé­nek első fele az egyik irányba elindulva nem vezetett sehová, és most, amikor ismét itt ül a megállóban, már nem biztos, hogy indul járat az ellenkező vonalon.

Három méterrel a tenger szintje alatt

Április 13-a, hétfő reggel. Még csípős a tavasz, de lassan vége a fűtési szezonnak. Mindenhol kialvatlan emberek, a munkavégzés akadozik. Minden második ember csalódott. Elcsalódott, mondják, elcsalták! Többen szervezni kezdik a kivándorló bulikat. Mások csöndben csomagolnak.