A Gilmour–Waters-háború

Teljes holdfogyatkozás

Zene

Március 2-a a Pink Floyd mesterművének számító The Dark Side of the Moon 50. születésnapja. A legendás albumot ismét kiadták az évfordulóra, és jó lenne ez alkalomból csak ünnepelni – ám ezt jócskán megnehezíti a már nem létező zenekar tagjainak szűnni nem akaró, s egyre durvuló civakodása. Mi áll az együttes dalszövegírója és fő zeneszerzője között dúló, immár több évtizedre visszatekintő háborúskodás hátterében?

Új felállás

David Gilmour 1968 elején csatlakozott a Pink Floydhoz, miután a zenekar már túl volt egy sikeres albumon és három kislemezen. Pár hónapig ötfős felállásban működtek, de Syd Barrett, az addigi énekes-gitáros-dalszerző rövidesen alkalmatlanná vált mindennemű zenei együttműködésre a kábítószerek okozta leépülése következtében. Gilmourról hamar kiderült, hogy remekül énekel és gitározik, de szerzői minőségében nem tudta pótolni Barrettet, főleg ami a dalszövegeket illeti. Közben kiderült, hogy a zenekarban van még egy szunnyadó tehetség, ugyanis a debütáló The Piper at the Gates of Dawn című lemezre mindössze egy gyengécske szerzeményt villantó basszusgitárosról, Roger Watersről kiderült, hogy neki is jó érzéke van a komponáláshoz. Innentől ő felelt a szövegek nagy részéért, míg a zeneszerzésből leginkább Gilmour és a billentyűs-énekes Rick Wright vette ki a részét.

A Pink Floyd fokozatosan elfogadtatta Gilmourt a rajongókkal, akik egyre kevésbé sírták vissza Barrettet. A következő néhány évben a zenekar készített filmzenéket (More; Obscured by Clouds), avantgárd experimentális művet (Ummagumma), belekóstolt a monumentális progrockba (Atom Heart Mother; Meddle), és közben fokozatosan csiszolta a stílusát. A csúcsra 1973-ban, a koncertszínpadokon összegyúrt The Dark Side of the Moonnal ért fel az együttes: a tagok jó hangulatban dolgoztak, és mindenki szinte egyenlő mértékben vette ki részét a munkából. Az album óriási sikert aratott, s ez okozta az első komoly töréseket is a zenekari harmóniában. A Dark Side… közel kétéves turnéján már stadionokban és nagy arénákban léptek fel, de a tagok nem érezték otthon magukat a monstre helyszíneken.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.