A Gilmour–Waters-háború

Teljes holdfogyatkozás

Zene

Március 2-a a Pink Floyd mesterművének számító The Dark Side of the Moon 50. születésnapja. A legendás albumot ismét kiadták az évfordulóra, és jó lenne ez alkalomból csak ünnepelni – ám ezt jócskán megnehezíti a már nem létező zenekar tagjainak szűnni nem akaró, s egyre durvuló civakodása. Mi áll az együttes dalszövegírója és fő zeneszerzője között dúló, immár több évtizedre visszatekintő háborúskodás hátterében?

Új felállás

David Gilmour 1968 elején csatlakozott a Pink Floydhoz, miután a zenekar már túl volt egy sikeres albumon és három kislemezen. Pár hónapig ötfős felállásban működtek, de Syd Barrett, az addigi énekes-gitáros-dalszerző rövidesen alkalmatlanná vált mindennemű zenei együttműködésre a kábítószerek okozta leépülése következtében. Gilmourról hamar kiderült, hogy remekül énekel és gitározik, de szerzői minőségében nem tudta pótolni Barrettet, főleg ami a dalszövegeket illeti. Közben kiderült, hogy a zenekarban van még egy szunnyadó tehetség, ugyanis a debütáló The Piper at the Gates of Dawn című lemezre mindössze egy gyengécske szerzeményt villantó basszusgitárosról, Roger Watersről kiderült, hogy neki is jó érzéke van a komponáláshoz. Innentől ő felelt a szövegek nagy részéért, míg a zeneszerzésből leginkább Gilmour és a billentyűs-énekes Rick Wright vette ki a részét.

A Pink Floyd fokozatosan elfogadtatta Gilmourt a rajongókkal, akik egyre kevésbé sírták vissza Barrettet. A következő néhány évben a zenekar készített filmzenéket (More; Obscured by Clouds), avantgárd experimentális művet (Ummagumma), belekóstolt a monumentális progrockba (Atom Heart Mother; Meddle), és közben fokozatosan csiszolta a stílusát. A csúcsra 1973-ban, a koncertszínpadokon összegyúrt The Dark Side of the Moonnal ért fel az együttes: a tagok jó hangulatban dolgoztak, és mindenki szinte egyenlő mértékben vette ki részét a munkából. Az album óriási sikert aratott, s ez okozta az első komoly töréseket is a zenekari harmóniában. A Dark Side… közel kétéves turnéján már stadionokban és nagy arénákban léptek fel, de a tagok nem érezték otthon magukat a monstre helyszíneken.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.