Zene

A rendőrnél csak egy kellemetlenebb figura van, különösen főszerepben. A bérgyilkos. Mert az nem nyughat. Ha tartaná a pofáját, nem izegne-mozogna, mint a sajtkukac, csak úgy bérgyilkolna, bánná a fene. De a bérgyilkosnak mindig kell valami kunsztot tudnia, mindig van neki egy stiklije.

A kövér, ám omnipotens rendőrtisztviselő figurája nyilván Jules Maigret-vel volt eredetileg azonos. De a mitológiáknak is meglehet az egészséges rangkórságuk, s a világ is eszelősen rohan. Így Maigret, akár mint személy, akár mint áruvédjegy, már elment közülünk - hovatovább az sem lehetetlen, hogy kiköpött úgy távozott, mint a híres francia színész, Gérard Depardieu vizsgált filmünk fináléjából. A kikötő kockakövein páros mérkőzést vívnak az éjszaka fényei a csapadékok csapatai ellen. Sárga lámpák fénye kel birokra a kicsapódó párák csillogásával, a víz felől halszagot sodor a szél, s nem fogják elhinni, a távozó Gérard (csak a hátát látjuk: a film elég széles vásznú) útjába egy akkordeonon (appardon: accordéon) muzsikáló koldus akad, a nagy ember odalök egy papírpénzt (többet, mint ami jár - feltehetően), s végképp elnyelik őt a mik is? Nem lennék meglepve, ha a ködös utak...

Kacajos derű, vicc hátán vicc, s hozzá egyértelmű rendezői siker - röviden így összegezhető Händel buffóelemekkel tarkított opera seriájának budapesti bemutatója, melyet felettébb zavarba ejtő módon egyszerre lehetett a barokk operát népszerűsítő, diadalmas haditettként, illetve komoly szakértelemmel kivitelezett, ám talán túlságig is könnyed, erősen hígított szórakoztatóipari termékként észlelni. Kovalik Balázs és munkatársai ugyanis hiphop revüoperettet formáltak az idén évfordulós komponista hosszú-hosszú esztendők óta bemutatásra váró művéből.

"A mosolygás érzékelésekor exponáló digitális fényképezőgép": abszurd és rettenetes gondolat, lehetne akár egy konceptművész további kidolgozásra váró ötlete is, de nem az. Még csak nem is egy a távol-keleti technológia számos terméke közül, hanem kifejezett lecsapódása a japán lelkületnek, amely a harmóniára való törekvést például a mások iránti figyelmességgel juttatja kifejezésre. Ezt sugallja legalábbis a kiállítás kísérőszövege, amely nyilvánvalóan a japán kurátorok véleményét tükrözi, hiszen vándorkiállításról van szó, amely - remek alkalom - a magyar-japán diplomáciai kapcsolatok felvételének 140., újbóli felvételének 50. évfordulója alkalmából tartózkodik - Párizs után - Budapesten.

A Trafó legújabb kiállítása olyan rendes, józan és mérsékelt, hogy ott kellett volna tolongania a radikalizmustól irtózó, individuális boldogságra vágyó tömegnek, ha tájékoztatva volna arról, hogy itt most az ő nyelvén beszélnek. A Try to make a simple gesture, no matter how small szelídebb magyar címváltozata még mindig szenvedélyesebben szól a kiállítás tényleges tartalmánál: a boldogság egyéni és mikroközösségi szintje támogatandó és reális cél, a nagyobb dolgokat pedig úgyis elvitte az ördög. Ilyen helyzetben a művész aktivizmusa arra korlátozódik, hogy fölkutatja a jó ügyeket, és láthatóvá teszi őket, mediátorként lép föl, és többhavi munkával kirángatja a falusiakat a konformizmusból, amelybe másnap visszasüllyednek, vagy saját példájával radikalizálja a Nyugat adományozási szisztémáját. A kurátornak valószínűleg igaza van, amikor olyan művészi példákat keres, amelyek csak lépésnyire vannak a köznapi élettől, amit érdemes jobbá farigcsálni egy kicsit. De akkor mégis honnan ez a melankólia?