Kiállítás - Fájdalomcsillapítás - Próbálj tenni valamit, még ha csekélység is!

  • Kürti Emese
  • 2009. május 7.

Zene

A Trafó legújabb kiállítása olyan rendes, józan és mérsékelt, hogy ott kellett volna tolongania a radikalizmustól irtózó, individuális boldogságra vágyó tömegnek, ha tájékoztatva volna arról, hogy itt most az ő nyelvén beszélnek. A Try to make a simple gesture, no matter how small szelídebb magyar címváltozata még mindig szenvedélyesebben szól a kiállítás tényleges tartalmánál: a boldogság egyéni és mikroközösségi szintje támogatandó és reális cél, a nagyobb dolgokat pedig úgyis elvitte az ördög. Ilyen helyzetben a művész aktivizmusa arra korlátozódik, hogy fölkutatja a jó ügyeket, és láthatóvá teszi őket, mediátorként lép föl, és többhavi munkával kirángatja a falusiakat a konformizmusból, amelybe másnap visszasüllyednek, vagy saját példájával radikalizálja a Nyugat adományozási szisztémáját. A kurátornak valószínűleg igaza van, amikor olyan művészi példákat keres, amelyek csak lépésnyire vannak a köznapi élettől, amit érdemes jobbá farigcsálni egy kicsit. De akkor mégis honnan ez a melankólia?

A Trafó legújabb kiállítása olyan rendes, józan és mérsékelt, hogy ott kellett volna tolongania a radikalizmustól irtózó, individuális boldogságra vágyó tömegnek, ha tájékoztatva volna arról, hogy itt most az ő nyelvén beszélnek. A Try to make a simple gesture, no matter how small szelídebb magyar címváltozata még mindig szenvedélyesebben szól a kiállítás tényleges tartalmánál: a boldogság egyéni és mikroközösségi szintje támogatandó és reális cél, a nagyobb dolgokat pedig úgyis elvitte az ördög. Ilyen helyzetben a művész aktivizmusa arra korlátozódik, hogy fölkutatja a jó ügyeket, és láthatóvá teszi őket, mediátorként lép föl, és többhavi munkával kirángatja a falusiakat a konformizmusból, amelybe másnap visszasüllyednek, vagy saját példájával radikalizálja a Nyugat adományozási szisztémáját. A kurátornak valószínűleg igaza van, amikor olyan művészi példákat keres, amelyek csak lépésnyire vannak a köznapi élettől, amit érdemes jobbá farigcsálni egy kicsit. De akkor mégis honnan ez a melankólia?

A kiállítás Ciprian Muresüan konceptuális művével indul, amely elég erőteljes ahhoz, hogy zárójelként fogja egybe az egész bemutatott műcsoportot. A falra applikált fekete betűs szöveg így hangzik: Communism never happened (A kommunizmus nem történt meg, 2006). A betűket a 80-as évek Romániájának propaganda-hanglemezeiből vágta ki, tehát a rendszer hangja volt az alapanyag a Ceausüescu-korszak megtagadásához (mágikus felejtés), a lidérc távoltartásához. A román művészek a rendszerváltás óta szüntelenül küzdenek a felejtés-emlékezés-dekonstrukció hármas feladatával, függetlenül attól, hogy a korábbi ellenzékiekről vagy a fiatalabb generáció tagjairól van-e szó. Ciprian Muresüan munkája azonban túlmutat a diktatúra terápiás interpretációján, mert jövőbeli következményekkel számol. Hiszen ha a kommunizmus nem történt meg, akkor az, ami megtörtént, értelmezésre vár, és az, amit a kommunizmus jelent, még bármikor (az elmélet szintjén, persze) megtörténhet. Így nézve a dolgot Muresüan ideológiai radikalizmusa, amely komolyabb elméleti hátteret feltételez, nem is igen illik bele a kiállításba.

Kevesebb fejtöréssel és több hagyományos esztétikai impulzussal jár Johanna Billing filmje az éneklő zágrábi gyerekekről. A videó egyszerű struktúrája nyíltan számol a néző érzelmi manipulációjával és a külvárosi képsorok látványának hatásával, nincs is szüksége többre. A nyolcvanas években épült művelődési házban a zeneiskolások 68-as dalt gyakorolnak (Sidney Barnes: Magical world), nehezen felejthető módon. Arthur Kleinjan Skipping (Ugrálás, 2004) című videomunkáját hasonló mechanizmus működteti, csak derűsebb oldalról: az ugráló kislánnyal egyszerre szökdellő apa képe egyszerű nyelven beszél bizalomról, szolidaritásról.

Katerina Sedá egy kis cseh falu lakóinak az aktivizálásával teszi láthatóvá a rutint, amely a mechanikus ismétlődésnek ugyanazzal a banális rendszerével irányítja az összes család életét, de csak tömegszerűen válik értelmezhető szervező erővé. Sedá kemény munkával elnyerte a falusiak bizalmát, és kitöltetett velük egy kérdőívet, amelyből kiderült, hogy szombatonként alapvetően mind ugyanúgy élnek, így fölállítható egy általános napirend, amelyet senkinek sem esik majd nehezére betartani, viszont a kollektív jellege miatt mindenképp szokatlan lesz. Ezzel lényegében olyan (televízió előtti) közösségi helyzeteket rekonstruált, amelyek archaikus formájukban természetesen szervezték a falvak életét, de a tradíciók eltűnését nem pótolta semmi. Az emberek fölismerték a monotóniát megszakító események jelentőségét, és hálásak voltak érte.

Mécs Miklós a ruháit adja oda a feltételes drezdai rászorulóknak (Egy közép-kelet-európai Kelet-Közép-Európában, 2005), amivel átveszi az automatikussá vált nyugati segélyezési gyakorlatot, amely civilizációs rutinként működik a ruhagyűjtő konténerek formájában. A kérdés az, hogy elegendő-e a társadalmi szolidaritásnak ez a primitív foka, vagy az egész csak civilizációs képmutatás, és akkor sem több, ha az ember mindenét odaadja. Mi az az értelmes cél tehát, amely elviselhetőbbé teszi az emberek életét: ha a látszólag túlfinomult rendszert próbáljuk meg átalakítani, vagy ha azonnali, kétes értékű jótéteményben részesítjük őket.

A kurátor eléggé el nem ítélhető módon és humanista magyar értelmiségiként a fájdalomcsillapítás híve. A szkepszisben pácolódott társadalom általános posztkádárista állapotából nem is következhet más, mint a radikalizmustól való rettegés, az irracionális távlatoktól való félelem és a kultúrában keresett enyhülés passzivitása. Ennek a specifikusan lokális állapotnak az előidézéséért nagy részben a Kádár-korszak a felelős, de felelős érte a műkereskedelem is, amelynek nem célja és nem érdeke a művészet és társadalom ok-okozati viszonyának a retrospektív föltárása, nem beszélve a művészekről és művészettörténészekről, akik évtizedekig halogatták a rendszerváltás belső struktúraváltását, míg végül majdnem úgy maradtak. A kurátor pedig abból dolgozik, ami a rendelkezésére áll. Most éppen az araszolás jutott, ami több a semminél, de kevesebb annál, mint amire vágyunk.

(Vannak művészek, akik a készenléti állapotukat meg akarják osztani a közönséggel. Daniel Knorr ébredés után és lefekvés előtt sms-ben aktiválja a kiállítótérben lévő LED lámpát, amely vörösen világít az aktivitás időszakában. A "kiállítótérben szinte észrevétlenül megbúvó" lámpa teljesen észrevétlenül bújt meg, mert nem vettem észre. Így múlik el a világ dicsősége.)

Trafó Galéria, megtekinthető május 24-ig.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.