A Trafó legújabb kiállítása olyan rendes, józan és mérsékelt, hogy ott kellett volna tolongania a radikalizmustól irtózó, individuális boldogságra vágyó tömegnek, ha tájékoztatva volna arról, hogy itt most az ő nyelvén beszélnek. A Try to make a simple gesture, no matter how small szelídebb magyar címváltozata még mindig szenvedélyesebben szól a kiállítás tényleges tartalmánál: a boldogság egyéni és mikroközösségi szintje támogatandó és reális cél, a nagyobb dolgokat pedig úgyis elvitte az ördög. Ilyen helyzetben a művész aktivizmusa arra korlátozódik, hogy fölkutatja a jó ügyeket, és láthatóvá teszi őket, mediátorként lép föl, és többhavi munkával kirángatja a falusiakat a konformizmusból, amelybe másnap visszasüllyednek, vagy saját példájával radikalizálja a Nyugat adományozási szisztémáját. A kurátornak valószínűleg igaza van, amikor olyan művészi példákat keres, amelyek csak lépésnyire vannak a köznapi élettől, amit érdemes jobbá farigcsálni egy kicsit. De akkor mégis honnan ez a melankólia?
A kiállítás Ciprian Muresüan konceptuális művével indul, amely elég erőteljes ahhoz, hogy zárójelként fogja egybe az egész bemutatott műcsoportot. A falra applikált fekete betűs szöveg így hangzik: Communism never happened (A kommunizmus nem történt meg, 2006). A betűket a 80-as évek Romániájának propaganda-hanglemezeiből vágta ki, tehát a rendszer hangja volt az alapanyag a Ceausüescu-korszak megtagadásához (mágikus felejtés), a lidérc távoltartásához. A román művészek a rendszerváltás óta szüntelenül küzdenek a felejtés-emlékezés-dekonstrukció hármas feladatával, függetlenül attól, hogy a korábbi ellenzékiekről vagy a fiatalabb generáció tagjairól van-e szó. Ciprian Muresüan munkája azonban túlmutat a diktatúra terápiás interpretációján, mert jövőbeli következményekkel számol. Hiszen ha a kommunizmus nem történt meg, akkor az, ami megtörtént, értelmezésre vár, és az, amit a kommunizmus jelent, még bármikor (az elmélet szintjén, persze) megtörténhet. Így nézve a dolgot Muresüan ideológiai radikalizmusa, amely komolyabb elméleti hátteret feltételez, nem is igen illik bele a kiállításba.
Kevesebb fejtöréssel és több hagyományos esztétikai impulzussal jár Johanna Billing filmje az éneklő zágrábi gyerekekről. A videó egyszerű struktúrája nyíltan számol a néző érzelmi manipulációjával és a külvárosi képsorok látványának hatásával, nincs is szüksége többre. A nyolcvanas években épült művelődési házban a zeneiskolások 68-as dalt gyakorolnak (Sidney Barnes: Magical world), nehezen felejthető módon. Arthur Kleinjan Skipping (Ugrálás, 2004) című videomunkáját hasonló mechanizmus működteti, csak derűsebb oldalról: az ugráló kislánnyal egyszerre szökdellő apa képe egyszerű nyelven beszél bizalomról, szolidaritásról.
Katerina Sedá egy kis cseh falu lakóinak az aktivizálásával teszi láthatóvá a rutint, amely a mechanikus ismétlődésnek ugyanazzal a banális rendszerével irányítja az összes család életét, de csak tömegszerűen válik értelmezhető szervező erővé. Sedá kemény munkával elnyerte a falusiak bizalmát, és kitöltetett velük egy kérdőívet, amelyből kiderült, hogy szombatonként alapvetően mind ugyanúgy élnek, így fölállítható egy általános napirend, amelyet senkinek sem esik majd nehezére betartani, viszont a kollektív jellege miatt mindenképp szokatlan lesz. Ezzel lényegében olyan (televízió előtti) közösségi helyzeteket rekonstruált, amelyek archaikus formájukban természetesen szervezték a falvak életét, de a tradíciók eltűnését nem pótolta semmi. Az emberek fölismerték a monotóniát megszakító események jelentőségét, és hálásak voltak érte.
Mécs Miklós a ruháit adja oda a feltételes drezdai rászorulóknak (Egy közép-kelet-európai Kelet-Közép-Európában, 2005), amivel átveszi az automatikussá vált nyugati segélyezési gyakorlatot, amely civilizációs rutinként működik a ruhagyűjtő konténerek formájában. A kérdés az, hogy elegendő-e a társadalmi szolidaritásnak ez a primitív foka, vagy az egész csak civilizációs képmutatás, és akkor sem több, ha az ember mindenét odaadja. Mi az az értelmes cél tehát, amely elviselhetőbbé teszi az emberek életét: ha a látszólag túlfinomult rendszert próbáljuk meg átalakítani, vagy ha azonnali, kétes értékű jótéteményben részesítjük őket.
A kurátor eléggé el nem ítélhető módon és humanista magyar értelmiségiként a fájdalomcsillapítás híve. A szkepszisben pácolódott társadalom általános posztkádárista állapotából nem is következhet más, mint a radikalizmustól való rettegés, az irracionális távlatoktól való félelem és a kultúrában keresett enyhülés passzivitása. Ennek a specifikusan lokális állapotnak az előidézéséért nagy részben a Kádár-korszak a felelős, de felelős érte a műkereskedelem is, amelynek nem célja és nem érdeke a művészet és társadalom ok-okozati viszonyának a retrospektív föltárása, nem beszélve a művészekről és művészettörténészekről, akik évtizedekig halogatták a rendszerváltás belső struktúraváltását, míg végül majdnem úgy maradtak. A kurátor pedig abból dolgozik, ami a rendelkezésére áll. Most éppen az araszolás jutott, ami több a semminél, de kevesebb annál, mint amire vágyunk.
(Vannak művészek, akik a készenléti állapotukat meg akarják osztani a közönséggel. Daniel Knorr ébredés után és lefekvés előtt sms-ben aktiválja a kiállítótérben lévő LED lámpát, amely vörösen világít az aktivitás időszakában. A "kiállítótérben szinte észrevétlenül megbúvó" lámpa teljesen észrevétlenül bújt meg, mert nem vettem észre. Így múlik el a világ dicsősége.)
Trafó Galéria, megtekinthető május 24-ig.
