Magyar Narancs: Gyerekfejjel templomi és az iskolai kórusban is énekelt. Mennyiben köszönnek vissza e korai kórusévek a tavaly megjelent karácsonyi albumán?
Al Jarreau: A lemez szinte valamennyi dalát énekeltem az iskola kórusában. Ami a templomi éneklést illeti, apám lelkész volt, úgyhogy a templom egyike volt a gyermekkorom meghatározó helyszíneinek. Az egész család részt vett a templom életében és a templom körüli teendőkben. Kicsi közösség volt a miénk, a hetednapi adventisták amúgy is egy kis keresztény közösségnek számítanak Amerikában, és hát Milwaukee sem nevezhető éppenséggel egy világvárosnak. Soknemzetiségű, erősen németes város, sok lengyellel, olasszal és afroamerikaival. A környéket, ahol felnőttem, túlnyomórészt afroamerikaiak lakták, a templomunkba is 99 százalékban ők jártak, fehérek csak alig néhányan. Akkoriban, a negyvenes évek végén és még jó ideig ez volt a természetes. Mindenki maradt a maga a háza táján, az olaszok a város egyik részén, a lengyelek a másikon, és az afroamerikaiak is a maguk környékén.
MN: Ez az elkülönülés nyilván a zenei hatásokat is korlátozta.
AJ: Már ebben az időben is sokféle zenei hatás ért, de mindez persze semmi sem volt ahhoz a sokszínűséghez képest, amit a hatvanas évek kulturális forradalma a rock 'n' rollal és a marihuánával hozott. Kialakult egy újfajta gondolkodás, ez volt a "szeretkezz, ne háborúzz" korszaka, a hippimozgalomé, ami San Franciscóból, a Haight-Ashbury városrészből indult, majd elérte a Berkeley Egyetemet, és végül maga alá gyűrte az egész világot. Ez volt a rock 'n' roll ősrobbanása, egy 200 megatonnás atombomba, melyet Bill Haley, Elvis, Chuck Berry és Little Richard készített elő.
MN: Azóta volt része bármily ehhez fogható, felszabadító élményben?
AJ: Nem hiszem, hogy még egy ilyen mértékű kulturális forradalmat megélt volna ez a világ, én legalábbis azóta sem tapasztaltam ilyen energiákat, nyitottságot. Örültem volna például, ha ez a generáció nemet mond Bushra, ahogy anno az a másik nemet mondott Nixonra, és a behívók elégetésével tiltakozását fejezte ki a vietnami háború ellen. Ugyanezt kellett volna tennünk most is, azt kellett volna mondanunk, hogy nem, nem megyünk Irakba.
MN: A hatvanas években rehabilitációs munkát is végzett.
AJ: Fogyatékkal élő embereknek segítettem, hogy bizonyos munkákat el tudjanak látni. Voltak köztük epilepsziások, vak és süket emberek, vagy olyanok, akiknek valamely testrészét amputálták, szóval nagyon sokféle sorsú és problémájú emberrel foglalkoztam, de a bürokrácia megkeserítette az életemet. Ezért is hagytam abba, egy idő után megelégeltem a rengeteg papírmunkát, kezdtem magam úgy érezni, mint egy főállású gépíró. Csapnivaló bürokrata voltam egy túlterhelt rendszerben, melyben egy-egy segítőnek akár 120 emberrel is foglalkoznia kellett.
MN: Több interjúban is szót ejtett egy magyar zenészről, Zimber Lászlóról, akiről mint tanáráról mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott.
AJ: Abban az értelemben, hogy sok mindent tanultam tőle, igen, mondhatom, hogy Zimber László a tanárom volt. László, vagy ahogy mi mondjuk, Les, zongorista volt, tíz évvel idősebb nálam, és az 56-os forradalom idején érkezett Milwaukee-ba. Egy dzsesszklubban találkoztam vele először, ott zongorázott, és valaki említhette neki, hogy énekes vagyok, mert hívott, hogy szálljak be egy dal erejéig. Hát így kezdődött a mi ismeretségünk. Tetszett neki, amit énekeltem.
MN: És mit énekelt?
AJ: Ha én azt meg tudnám mondani! Talán a Wonderful, Wonderful lehetett, már nem emlékszem. Sokféle zenét rajta keresztül, az ő ajánlására ismertem meg. Les ismertette meg velem többek között Bill Evanst vagy Erik Satie-t, és ő ajánlotta a figyelmembe a bebopot is. Miután megismerkedtünk, elkezdtünk közös fellépések után nézni; a legfontosabb fellépési helyünk egy ódon milwaukee-i szálloda volt, a The Pfister Hotel, egy csodálatos épület, a régi, századfordulós időkből. Les és én itt játszottunk a hotel bárjában: nem volt egy nagy hely, de a zenélésre kevés alkalmasabb kínálkozott akkor a városban, ráadásul csupa elegáns ember látogatta. Ekkoriban még egyetemre jártam, és az iskolai szünetekben játszottunk, ha hálaadás vagy karácsony alkalmával hazalátogattam Milwaukee-ba. Ez az időszak négy évig tartott, majd Les és én 1964-ben együtt mentünk Kaliforniába, ahol egy évig San Francisco közelében, egy Santa Clara-i klubban játszottunk. Aztán én kipróbáltam magam rehabilitációs segítőként, ő pedig maradt a zongoránál. Ha nem is rendszeresen, de időről időre továbbra is találkoztunk. Ha jól tudom, most épp Arizonában él.
MN: A kilencvenes években a színészettel is megpróbálkozott, szerepelt például a New York Undercover és a Touched By An Angel című sorozatokban.
AJ: Voltak ilyen irányú terveim, nem messze laktam Hollywoodtól, és egy filmesekkel, színészekkel, rendezőkkel és producerekkel foglalkozó ügynökség intézte a dolgaimat. De nem lett az egészből semmi, a színészkarrier nem jött össze.
MN: És amikor játszott, milyen szerepet alakított?
AJ: Többnyire Al Jarreau-t játszottam. Magamat adtam, így írtak bele már a forgatókönyvekbe is.
Al Jarreau április 16-án a Millenárison ad koncertet.
