Szélsõséges lemezt ígért a 30y, ami a Városemberen végigtekintve leginkább a csendes búsongás és a nagybani zúzda közti közlekedést jelöli. A honi alterbandák egyik legnépszerûbbike ötödik lemezén egyszerre igyekezett minden korábbinál keményebb és minden eddiginél érzelmesebb lenni: az elõdöknél némivel rockosabb a tételek java (rögtön egy súlyosan dübörgõ rohammal indítunk, mely riffjeihez méltón Kövér disznók névre hallgat), de szép számmal akad érzékeny, zongorás lassú is (mint a lélekszaggatónak szánt, de kevésbé hatékony Ásító) - amiképpen az is elõfordul, hogy a zenekar gyengédebb és brutálisabb oldala egyetlen nótán belül is kidomborodik (mint például a szenvedelmes csillagkémlelésnek induló, ám hamarost bedurvuló Riadt háziállatok esetében). Az erõs hatásokra törekvõ közelítésmód felettébb üdvözlendõnek tûnik, ám valahogy mégis elmarad a szívtájéki bizsergés, és aligha ragad magával a mocskos rokkolás fölötti öröm. Míg ugyanis a Lélekrajt és az Ásító képviselte balladák jószerint - s kivált drámai erejüket nézve - alulmaradnak a zenekar korábbi hasonszõrû próbálkozásaival szemben, addig a súlyos váltásokra épülõ és látványos grunge-hatásokról tanúskodó vadulások (Ablakból néz, Szószóró) ritkán alkotnak igazán jól mûködõ dalokat; ráadásul Beck Zoltán - egyébként is megosztó - énekhangja túlságosan törékenynek tûnik ebben a kontextusban.
A Városember letisztult, polírozott hangzása inkább csak kiemeli makuláit - és tovább nehezíti azt, hogy e töltelékdalokkal dús, középfajú anyagot rajongói elfogódottság nélkül is emlékezetesnek tudjuk találni.
Megadó Kiadó, 2010
**
