Zene

Lafcadio Hearn görög-ír-amerikai hírlapi tudósító 1890-ben érkezett Japánba. Egy évtizeddel később Yakumo Koizumi néven, az egyik ősi szamurájcsalád tagjaként, mint a japán kultúrát Nyugaton több műfajban (regény, útleírás, tankönyv) népszerűsítő sikeres írót s egyben a Tokiói Császári Egyetem volt professzorát helyezték végső nyugalomra.

A majdnem száz évet élt író első ötven éve szinte folyamatos katonáskodásban telt. 1895-ben Heidelbergben született, és már 1913-ban elszökött az atyai háztól, hogy beálljon az idegenlégióba. Ám az apa nem enged, minden befolyását latba vetve, hat hét után visszaszerzi fiát, aki aztán az I. világháborúval vigasztalódik, meg is kapjaa Vaskereszt

Egy sokat idézett kutatás szerint a nyugati világ embere még a halálnál is jobban fél a nyilvánosság előtti szerepléstől. Évtizeddel ezelőtt erre a felismerésre alapozva vált a tengerentúlon a retorikai nevelés az oktatás szerves részévé, melynek eredményeként ha megkérdezünk egy átlag amerikait bármiről a kamerák előtt, egy levegővel átlagosan öt percet fog nekünk folyamatosan, jól formált mondatokban beszélni. A szóbeli meggyőzés hatékony kézikönyvei is zömében angolszász - jórészt amerikai - szerzőktől valók. A múlt század elején még a magyar közoktatásban is kötelező tanegység volt a szónoklás tana, ám aztán bő fél évszázados szünet következett, amelynek következményeit mindannyian ismerjük hétköznapi tapasztalatainkból éppúgy, mint az interaktív rádió- és televízió-műsorokból vagy akár a hazai közélet beszédkultúrájából (lásd különösen a Deák Ferenctől Medgyessy Péterig tartó retorikai kontinuumot). Aztán jött a rendszerváltás, és mostanság próbáljuk ismét fölvenni az elejtett fonalat. Egy magas szintű, átfogó retorikatankönyvre azonban nagy szükség lenne - ezt az űrt kívánja betölteni ez a 700 (!) oldalas kötet. Felemás sikerrel.

Ennek a lánynak súlyos története van: holttesteken gázol át, mire eljut önmagához, és hát abban sincs sok köszönet. A Radnóti Színhában bemutatott dráma igazi "nagyvállalkozás": nemcsak a színházat, hanem a közönségét is próbára teszi.

Vannak műsorok, amelyek fittyet hánynak történelemre, rendszerváltásra. Rezsimek jönnek-mennek, de a Kék fény marad. Mert úgy látszik, ez tényleg kell nekünk, nézőknek. A nézettségi indexek is ezt mutatják, a Kék fény az egyik legstabilabb közszolgálati műsor az M 1-en. Az alábbi gondolatkísérlet e rejtély okait próbálja meg felfedni.

Woody visszatér n+1 - köszöni jól van, nagyot nőttünk, mióta nem látott. Voltaképpen csodálatra méltó az a rendíthetetlen bizalom, amit a jónevű, magát rendre New York-inak ábrázoló filmrendező ezeréves hőse, a csetlő-botló balfácán, a nagyvárosi slemil, a blabla- bla iránt táplál: anyagcsere-történetének aktuális epizódjában sem fognak csalódni a rajongói. Bár most kicsit belengeti, hogy minden másképp lesz, de csak viccel. Vagy ami ennél sokkal valószínűbb, észre sem veszi, hogy belengette. Észre sem veszi, mert annyira el van foglalva magával.

A mi kutyánk kölyke, egy konkrét magyar most Hollywoodban is megmutattaÉ Mielőtt rátérhetnénk, hogy mit is, mijét is, nézzük a pedigréjét: mitől magyar? Hacsak nem a származása miatt, ami persze itt másodlagos. Magyarországon szokásban van felpanaszolni az amerikai vízumügyintézés mérsékelten barátságos voltát, miszerint ott nem is várják olyan nagyon a magunkfajtát, jaj. Persze egy franciának nem kell vízum. Kassovitz mégis úgy volt vele - mert magyar -, hogy mi van, ha őt sem várják nagyon. Hát rágyúrt veszettül Amerikára. Már a hollywoodinak véletlenül sem nevezhető első nagyobb dobása után másról sem lehetett hallani tőle, csak hogy hogy viszket már neki a tengerentúl. Ám ezzel együtt úgy lehetett vele, hogy amit a Gyűlölet mutat, arra odaát aligha van piac.

Azt nem tudni, Arisztotelész előtt hogyan nézhetett ki egy valamirevaló történet, de utána már kialakult az a vonzó tulajdonsága, hogy eleje, közepe és vége van, a részei kölcsönösen magyarázzák egymást, egy későbbi esemény fényében értelmet nyerhet egy korábbi esemény és viszont - így kerek a világ és a történet. Én például amikor kedden dél után pár perccel megnéztem a leveleimet a napfényes mediterrán hangulatok városában, még nem sejtettem, hogy két óra múlva teljes (illetve a szokásos fél) gőzzel fogok robogni Budapest felé - de hát menni kellett, egyértelműen, az egyik levél ugyanis arról tájékoztatott, hogy bekerültem a szerencsés kiválasztottak közé, akik meghallgathatják a Blind Myself új lemezét a zenekarral együtt, még a kiadás előtt, meg egyáltalán, mindenki előtt. Egy gyors telefon, egyeztetés, majd a már ismert vonatjelenet után a Nyugati pályaudvar melletti parkoló, ahol a Superbutt furgonja várakozik, kivételesen a saját zenekara nélkül.

n Backyard Babies: Stockholm Syndrome A pár éve még roppant vonzó skandináv rakendrollmozgalomnak mára jócskán megfonnyadt a lendülete: vezérzenekarai közül tavaly a norvég Gluecifer és Turbonegro keserített el, idén pedig a svéd kedvenceimen van a sor. A Backyard Babiest először úgy tíz éve lehetett látni az emtívín, amint önfeledten nyilatkozott a feltúrt hajak és leopárdpettyes ingek mögül, amikor még szügyig jártunk a kinyúlt kardigánokban - az akkori klímában a csapat bemutatkozója, a Diesel and Power visszhangtalan is maradt, igaz, alig is volt több egy jópofa Guns 'n' Roses-másolatnál.

A pszichedélikus mozgalom ősatyja, a lázadás és szembeszállás prófétája ma már csak emlék (sajnos a téma elkötelezettjei számára sem kellőképpen élénk), 1996-ban hátrahagyta nekünk ezt az árnyékvilágot, boldoguljunk benne, ahogy tudunk. Felcserélte a Túlsó Oldalra, ahonnan két évvel halála után jelzett követőinek, hogy ne adjuk föl, az ezredforduló lehetőségei a tudatszabadságra törekvő egyéneknek minden eddiginél nagyobb esélyt adnak, hogy végre valóban megszabaduljunk a szellemünket igában tartó gondolatrendőrségektől, legyen az a munkahely, a család, a politika vagy a média.

A kritikus - vagy legalábbis én - puszta kíváncsiságból "mindenevő": számtalan színházi nyelven tanul meg érteni és beszélni az évek során, de hát neki is van anyanyelve persze. És az enyém az, amelyen például Ascher Tamás beszél, akinek ez a rendezése is épp olyan aprólékosan kidolgozott, mint a Három nővér vagy a Platonov volt annak idején; muszáj gyönyörűséggel beleveszni a részletekbe, hogy aztán - ez is a nyelv, pontosabban a hatásmechanizmus szerves része - hatalmas erővel süvítsen ki az előadásból a lényeg, ami az apróságokból összeállt.

n Claudio Abbado fellépése a tavaszi fesztivál zárását és egyben csúcspontját jelentette. Anna Larsson megbetegedése miatt csak egy műsorszámot játszottak: Mahler IX.

Megelőzte a híre. Oh, igen, az ilyesmi megesik mindgyakran mostanában: pr, mi más. Hogy most mégis kell foglalkoznuk az előzményekkel, az semmiképpen sem nevezhető örömtelinek, hiszen azért van, mert nem mondhatjuk, hogy nincs közünk hozzá.

Mindazok, akik vigyázó szemüket gyakran vetették Nyugat felé az elmúlt másfél évtizedben, régóta várták már a pillanatot, mikor a fővárosban megtörik végre a honi építészek bizony meglehetősen unalmas hegemóniája. Nem azért, mert nem szerettük a honi kortárs építészetet, hanem azért, mert rajongtunk a világépítészet újabb és újabb nagyszerű teljesítményeiért, melyekhez foghatót idehaza nemigen volt módunk látni az utóbbi időben. Nagyon valószínű, hogy ebből a szempontból fordulóponthoz érkeztünk a holland Eric van Egeraattól vezetett építésziroda tervei nyomán immár csaknem teljesen kész új ING-székházzal a Dózsa György úton. Van Egeraat - aki a holland kortárs mezőnyben egyébként korántsem számít olyan rangos építésznek, mint például Wiel Arets, Rem Kolhaas vagy Winy Maas - tulajdonképpen már az Andrássy úti Brüll-palotából 1994-ben ING-székházzá alakított épületével rést ütött a pajzson, s a Paulay Ede utcai ferde homlokzattal, avagy az építészkörökben sokáig szóbeszéd tárgyát képező amorf tetőtér-beépítésével olyasmit hozott Budapestre, ami nemigen volt akkoriban szokásban errefelé. De vajon az új székház, mely immár nem rekonstrukció, mint az első volt, hanem egy teljes egészében