Zene

Hogy mire készül Gulyás Gábor a Műcsarnokban, arra mindenki kíváncsi volt, beleértve azokat, akik legszívesebben be sem tették volna oda a lábukat, legalább még egy ideig. Aztán az új igazgató kitalálta a Bizottság-kiállítást, amelyre még az is elmegy, aki még sosem hallott Gulyásról, és egyáltalán nem sértődik meg azon, hogy a demokratikus nyilvánosságból korábban többet igénylő zenekar őnélküle, zártkörű megnyitón ünnepelt a jobboldali kormány államtitkárával. Aki érez némi feszítő ambivalenciát magában, de odamegy a Bizottság kedvéért, olyasféle növekvő zavart és ellentmondásosságot tapasztal, ami már szinte meghaladja az intézményvezető hatáskörét, rosszabb esetben kompetenciáját. Ezt az ambiciózus kiállítást ugyanis leginkább nem sikerült megrendezni, noha tömve vannak a termek festménnyel, dokumentumfilmmel, fotóval és installációval, olykor izgalmas kiállításrendezői ötletekkel, de az egyes szegmensek aránytalansága és kiegyensúlyozatlansága, néhol irrelevanciája miatt mégis darabjaira hullik szét az egész.

A legjellemzőbb magyar besúgóhistória, legfényesebb honi spiclikarrier kétségkívül Mikes (Micsinay) Tamásé. Nem elég, hogy pályája során megvezetett mindenkit, de már film is őrzi emlékét és kalandjait (a Gulyás testvérek Idézés című, kétrészes dokumentumfilmje 2009-ből), s immár a tényirodalom is megtette a magáét; személy szerint alig várom az operett-változatot, amiben korunk valamely jeles előadója énekli majd Rajk László szerepében, hogy "ez mindenkit meglepetésként ért" (tudniillik Mikes lelepleződése). Amire a Nagy Jenőt adó lágy bariton úgy kontrázik, hogy "érte talán még a tűzbe is tettem volna a kezem" - hogy csupán az egykori demokratikus ellenzék két színjeles, ám egymástól sokban távoli alakjának egybecsengő szólamát idézzük fel. Aztán a kórus (a kor magyar értelmiségének tömegei): tűzbe tettem, tűzbe tettem, oh, a kezemet, a kezemet... Ne higgyék, hogy viccelek,

Magyarország az egyedi hópihék, a bezárt és soha ki nem nyitott üzletek, a gyűjtögetők, a brutális gyerekversek, na meg a fröccsök országa, a lehetséges térképek tárháza, a népi művészet Mekkája. Magyarország szubjektív, és már ezt bemutató atlasza is van.

Mit tehet a mai nyugat-európai fiatal, ha lázadna egyet a jóléti társadalom ellen? Ola Simonsson és Johannes Stjärne Nilsson 2001-es rövidfilmjében (Zenemű egy lakásra és hat dobosra) egy hatfős banda - a valóságban is létező Six Drummers együttes - betör egy jómódú polgári lakásba, ám ahelyett, hogy bármit is megfújnának, koncertet adnak a fellelhető leghétköznapibb tárgyakból zörejeket kicsalva, s azokat végül tönkrezúzva. Az ötlet még akkor is szellemes és ügyesen kijátszott, hogy a darab nem is annyira film, mint klip: tíz percig szívesen nézzük a fogkefén és a villanykapcsolón előadott muzsikálást, de egészen más a helyzet bő másfél órában.

Először is van egy lassan tízéves múzeumközi együttműködési program (a Néprajzi Múzeum szervezésében), a MaDok projekt, amely a kortárs tárgyi világ megőrzését, dokumentálását célozza. Van továbbá egy lakókocsi, múzeumokhoz vontatják, hogy megmutassák a látogatóknak: 1.

Schwarzeneggerrel indult Amerikában '82 hosszú nyara: noha korábban is alakított testhezálló szerepeket (például izmos szobadísz volt A hosszú búcsúban), mégis csak a Conannal csinálta meg hollywoodi szerencséjét. A filmet illetően már megoszlanak a vélemények: míg egyesek csak legyintenek, mások is csak legyintenek.

Akiben már a cím is gyanakvást kelt, az jó eséllyel feladja eme - az önsegítő könyvek piacán is gyöngyszemnek tűnő - művet valahol annál a résznél, hogy "Megtalálni az Igazit néha nehezebb, mint a Hubble-teleszkóppal McDonald's éttermet találni az Androméda-galaxisban". Pedig aki tovább olvas, az hihetetlen információkkal, tesztekkel és személyiségépítő tanácsokkal találkozhat a románcbarkácsolás 208 oldalon átívelő Odüszszeiájában.

Milyen zenével maradhat komolyan vehető egy acsarkodó crust punk gitáros a nyugdíjkorhatár után? Hogyan oldja meg a sebes szögelést köszvényes csuklóval egy thrash metal dobos? Az élet ezen nagy kérdésein bizonyára mindenki elgondolkodott már, de talán az sem kevésbé érdekes, hogy mihez kezdenek magukkal negyven fölött a fiatalos nemtörődömséget a 90-es években lötyögős-röhögős dalokba fordító alternatív héroszok. Az egykori Pavement-vezér ötödik szólólemezén két ilyen figurát is megfigyelhetünk, hiszen a produceri feladatokat ezúttal Beck Hansen vállalta magára.

Gyanítom, hogy évek múltán az egyik legizgalmasabb Babiczky-kötetként fogja emlegetni az irodalomtudomány A jóembereket, melyben voltaképp egy metamorfózisnak lehetünk tanúi. A költő már kinőtt egy világot, s a másikba épp most nő bele, miközben mindkét univerzum ott hemzseg e könyv lapjain. Babiczky az ifjú költőgeneráció egyik legfigyelemreméltóbb alakja.

E műalkotás az edzőcipők lelombozó fétisével illusztrálja a fásultat, és takaró alatt matató kezekkel a beteljesületlent. A "mindenható" sorozathőst, Steve Carellt hozza nagyon lúzernek, aztán - amolyan Luciferként - mindjárt mellécsapja az egy fokkal tán vállalhatóbb Ryan Goslingot: nem is rossz felállás, főleg egy kortárs romkomban.

Az utóbbi pár évben fokozódtak a jóleső izgalmak az elektronikus tánczenében. Korábban halottnak/stagnálónak hitt műfajok újabb hibrideket szülnek, kreatív zenekészítők meglehetős eleganciával törik át a határokat, s feszítik szét a sokszor eddig is csak formálisan létező kereteket.

Hat év szünet után idén nyáron megjelent a tizenkét éves Besh o droM ötödik lemeze, a Kertünk alatt. A hazai világzene egyik legnevesebb képviselőjének két alapító tagját, Barcza Gergő fúvóst és Pettik Ádám ütőst ebből az alkalomból faggattuk.

Az ország közállapotait tekintve első pillantásra nagy merészségre vall, ha valaki egy nemzeti jelképet, a piros-fehér-zöld trikolórt és a giccs univerzális színét, a rózsaszínt választja kiállítása témájának: ki az, aki önként kiteszi magát politikai támadások özönének? A tárlat rendezőjét, Vörösváry Ákost azonban egészen más megfontolások mozgatták. Vörösváry olyan gyűjtő, aki festmények, grafikák, fotók, printek és szobrok mellett bútorokat, apró nippeket, dokumentumokat, meglepő tárgyakat halmoz fel, melyeket aztán a legnagyobb természetességgel helyez el egymás közelében. Kiállításain nemcsak egy életet átszövő szenvedély tárgyi lenyomataival ismerkedhetünk meg, hanem minden alkalommal rácsodálkozhatunk, hogy a magas művészet és a mindennapi kultúra nem is áll oly távol egymástól, hogy az eltérő közegekből érkező tárgyak között milyen új és váratlan összecsengések tárulhatnak fel.

Két évvel ezelőtt indult a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen az úgynevezett "színházrendező - fizikai színházi koreográfus" képzés. És most megnéztem egy vizsgájukat Zsámbékon, hátha megértem, miért és mire.