Zene

A megnyesett fa kizöldül - mondja a Biblia, s jóllehet eme állítás kertészeti vagy éppen hitbéli igazságában nincs okunk kételkedni, a kulturális rendezvénysorozatokra a fenti tétel bajosan alkalmazható.

Horizontálisan szűkös, vertikálisan igen tágas térben játsszák a sepsiszentgyörgyiek A velencei kalmárt. A nézők fönt ülnek a színpadon, a nagy részét el is foglalják, a maradék keskeny sávokon zajlik a játék, igaz, több szinten, mert állványzaton mozognak a színészek. Legalábbis a pécsi vendégjátékon - merthogy otthon állványzat sem kell a függőleges közlekedéshez, van létra elég az amúgy pucér színpadon. Lehet, hogy nagy különbség van az "épített semmi" és a természetes semmi közt, de a hatás - gondolom - ugyanaz: a játszók nemcsak előttünk, hanem mellettünk, fölöttünk, mögöttünk "kavarnak". Legalábbis az első részben; mert a másodikban aztán kinyílik a tér, vagyis a pécsi Nemzeti Színház nézőtere.

Hogy valamely ország művészetének mely aspektusát kívánja külföldön bemutatni, az többnyire kultúrpolitikai kérdés. Magyarország például olyan művek halmazát állítja ki jelenleg Kínában, amelyek semmiképp sem esnek egybe a kortárs magyar művészet jelenlegi szempontjaival, de még a gyűjtői kör érdeklődésével sem, hanem kizárólag egy "szakmai" szempontból fiktív piaci szereplő és a XIX.

Képzeljünk el egy magyar novellakörképet Jókaival indítva, Cholnoky Viktorral folytatva, Krúdyn, Kosztolányin, Nagy Lajoson, aztán Sarkadi Imrén, Örkény Istvánon, nem is tudom, Gion Nándoron, Bodor Ádámon és további majd' négy tucat szerzőn át Forgács Zsuzsa Bruriáig és Dragomán Györgyig! Képzeljük el továbbá, még ha nehéz is, hogy e szerzők többségéről még csak nem is hallottunk, és akkor nagyjából előttünk fekszik ez az antológia, csaknem felmérhetjük az időhorizontját. Pontosabban is felmérhetnénk, ha ismernénk az egyes írások keletkezési vagy megjelenési idejét, de ez az adat kimaradt a kötetből.

Spielberg-filmet hozott a hollywoodi posta, a csatolt üdvözlőkártyán a következő felirattal: Sok szeretettel Steve-nek! J. J.

Márciusi Subscribe-interjúnkban Anga-Kis Miklós basszusgitáros már jelezte a zenekar következő igazán nagy durranását, a Művészetek Palotájában tartandó koncertet, amelyen a Subscribe-besztof áthangszerelt verzióit prezentálja a zenekar. Az előzetes érdeklődés már az interjú készültének időpontjában is akkora volt, hogy az eredetileg tervezett egyetlen koncert helyett végül kettőt tartott egy napon a zenekar - délután négykor és este nyolckor - a MűPa Fesztivál Színházában.

Lassan 30 éve halott a legendás gitáros, de híveinek köszönhetően emléke továbbra is elevenen él - annak ellenére, hogy épkézláb hangfelvétel alig maradt utána. Azonban az elmúlt húsz évben a sufnik mélyéről elő-előkerült néhány agyonhallgatott, sokszor katasztrofális minőségű szalag, így a Radics-diszkográfiában - aminek első darabja is vagy tíz évvel a gitáros halála után jelent meg - újabb és újabb albumok bukkannak fel, ami annak ellenére is örömteli dolog, hogy ezek a lemezek többnyire - a felvételek minősége miatt - valóban csak az emlékezők számára nyújtanak felejthetetlen élményt.

A fiatal orosz fotográfus képei nagytotálban ábrázolják az egykori szovjet iparvidéket, a Donyec-medencét. Az ugyanabban a magasságban húzódó horizontvonal egyetlen látvánnyá avatja a nagyméretű képeket, ha ezt az installálás nem is segíti elő.

Reményeink, miszerint nem kell majd itt Dan Brown nevét emlegetni, úgyszólván teljesen megalapozatlanok voltak, végül is valamiféle babonán, névmágián alapultak, hogy azért a Macbethet mégsem lehet csak úgy, következmények nélkül valakinek a szájára venni. Egyfelől: dehogynem.

című előadása hamisítatlan vizuálfolyam volt, és egyben - a soros EU-elnökség kiemelt kulturális programjaként - nagyon stílusos befejezése a Nemzeti Színház évadjának. (Mondjuk, kész csoda, hogy a parlamenti jobbszél nem tiltakozott a koreográfus nevének plakáton való megjelentetése ellen is.) Pina Bausch - a művésznő 2009-es halála után is együtt maradt, koreográfiáit repertoáron tartó, azokat szerte a világban bemutató - legendás társulatát látni például azért nagyszerű dolog, mert az előadások szelíd szépsége ellenére minden magatartásformát keményen karikíroznak a táncosok, sőt antropológiai pontossággal tárják fel őket, így nincs néző, aki ne moshatná tisztára terápiásan a jellemét.

A 28. születésnapját mostanában ünneplő angol Patrick Wolfnak a Lupercalia már az ötödik lemeze.

A Gran Torinóban Clint Eastwood tételesen végigvette a nyugdíjasévek előnyeit (kutya, gyerek, verda, veranda) és hátrányait (kutya, gyerek, verda, veranda), majd a szögről leakasztva saját legendáját halni indult, hősi halált. Amire a lelkes ünneplés közepette senki sem gondolt, hogy tovább is van, hogy Eastwood, a rendező ezzel még nem ért el a filmezhetőség határáig, és vigyázó szemét hamarosan a túlvilág néven ismert, lebegő fényes helyre veti (megközelíthetőség: át az alagúton, majd utána egyenesen).

A lett származású Katie Stelmanis a torontói zenei szcéna évek óta jól ismert, nagy tehetségként elkönyvelt figurája - új projektjével, az Austrával pedig alighanem sikerült neki a nemzetközi áttörés is. A jellegzetes, egyszerre hűvös és érzelmes tónussal megáldott szőke énekes-/billentyűslány egy Galaxy nevű helyi (afféle riot grrrl) zenekarban vált - legalábbis helyi szinten - ismertté.

A Morbid Angel neve fogalom a death metalban. A stílus egyik alapító zenekaraként elkészítették a 80-as és 90-es évek fordulójának két legmeghatározóbb lemezét (Altars Of Madness, Blessed Are The Sick), majd amikor a műfaj kifulladt, jó érzékkel tették egy fokkal befogadhatóbbá a hangzásukat, és csináltak két olyan, szintén megkerülhetetlen lemezt (Covenant, Domination), amelyek úgy hoztak új színfoltot a death metalba, hogy közben végig hűek maradtak a stílus alapjaihoz.