Zene

legújabb Bartók-lemezén a "resztli" szól: az eredetileg két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonáta zenekarral dúsított (?) amerikai verziója, a Geyer Stefi iránti szerelmét festő, 1908-ben befejezett, de visszavont és csak 1958-ban bemutatott 1. Hegedűverseny, valamint az Amerikában William Primrose-nak komponált, de erősen vázlatokban maradt Brácsaverseny. Csupa furcsa mű tehát, melyek csak kis részben tükrözik a szerzői szándékot. E téren a legegyszerűbb eset a Brácsaverseny, melyet Bartók hangszerelési vázlatai alapján Serly Tibor írt végig, és noha az első tétel brácsaszólama megkapó és éppoly nosztalgikus, mint Bartók más amerikai darabjai, egyebet nemigen szólhatunk róla, legfeljebb, hogy a világhírű Yuri Bashmet eszement vibratókkal, egészen nyálasan húzza.

Rajkowskának 2007 őszén volt alkalma végignézni a Magyar Gárda avatását. Nyelvtudás és közegtapasztalat nélkül, de nyilván a szélsőjobb nemzetközi gesztusrendszerének az ismeretével kellett értelmeznie a látványt.

A Hősök terétől macskaugrásnyira található Dürer-kert kedves kis hely: jellegében is hasonló, mint a méltatlanul eldózerolt Kultiplex. Ha sikerül valami használható hangmérnök és hangcucc bérlésébe némi időt és pénzt feccölnie a gazdáinak, talán át is veheti a Kinizsi utcai létesítmény szubkultúrák szívében elfoglalt helyét. V. Á.

Kurt Wagner zenekarát valószínűleg azért sorolják a mai napig az alternatív country bizonytalan körvonalú halmazába, mert a Lambchop a Tennessee állambeli Nashville-ből, a countryzene fővárosából származik. Más okot nem nagyon találni, esetleg a zenekar történetének nyitómondata jöhet még szóba: 1994-ben megjelent első lemezét (I Hope You're Sitting Down) még erősebben meghatározták a countryelemek, az azóta kiadott kilenc albumon azonban már ezek is csupán egyet jelentenek az összetevők közül, és semmivel sem dominánsabbak a dzsesszből vagy a folkból átszivárgó hatásoknál. Nem beszélve a soulról. A Lambchop ugyanis, ha már valamit mondani kell, végeredményben mégiscsak soult játszik. Mélyen atipikus, csigalassú, intim és ironikus soulzenét. G. A.

Pszichedelikus posztpunk, noise-rockba öltött ambient, epikus minimálzene, experimentális neofolk, black metallal kísért indusztriális blues - ennél egyszerűbben léhaság volna megpróbálkozni Jarboe stílusának meghatározásával. Kovács Bálint

Alkalmasint a horror az egyetlen filmes műfaj, aminél számít valamit a főcím előtti közlemény, mely szerint "true storyhoz" lesz szerencsénk. No, ez már valami, ha nem is a spanyolviasz, gondoljunk csak a Hidegvérrel eddigi mozis hányattatásaira (nem mintha lemennénk hídba a regénytől), vagy a Manson család ősidőktől számítható médiajelenlétére. Mindazonáltal manapság már illik hozzátenni, hogy "alapján", ami akár a "málnaízű" szörpre írt közlés tippelhető élményanyagával hozza egy szintre várakozásainkat. Próbálná meg valaki pornóra kiírni, hogy igaz történet... - tévésmaci -

Danilo Kis életművével enyhén szólva nem lehet egy könyvtárat megtölteni. A két rövid, ám fenomenális, csodálatos novellásköteten kívül (Borisz Davidovics síremléke, A holtak enciklopédiája) van még nekünk az Anatómialecke (a pamflet-világirodalom gyöngyszeme); néhány dráma, egy kisregény, egy ifjúkori poéma és sok érdekes, művelt alkalmi darab (interjú, beszéd, kisesszé, tárca, néhány vers - elegyes dolgok változatos irodalmi témákról). No meg a három önéletrajzi kisregény: a Korai bánat, a Kert, hamu és a Fövenyóra.

A némileg (épp annyi kereskedelmi túlzással, ami még belefér) elvitt cím (az eredeti: Rise of the Footsoldier), de még a tréler is, nem beszélve a videokölcsönzőn kívüli világról, mind-mind abba az irányba mutattak, hogy itt most megtudom a tutit. Legalábbis arról, hogy hogyan is esett az, amikor a nyolcvanas évek emlékezetes focihorrorjának legtetején egyszer csak lebontották a stadionok ketrecre emlékeztető rácsait, s megszűntek beszélni is a brit futballhuliganizmusról. Minthogy az maga is megszűnt. - ts -

Nehéz odafigyelni az apró részletekre a Radnóti Színház Osztrovszkij-előadásában, annyira erősen szól a Farkasok és bárányokból az aktualitás. Pedig a legelső fontos részlet éppen az, hogy ezért itt semmit sem tesznek - rájátszásról, forszírozásról ne is beszéljünk -, csak el van játszva a darab. Na jó, némi tömörítéssel. És: Morcsányi Géza új fordításában. Csáki Judit

Egyáltalán nem baj, ha magángalériák olyan feladatokat vállalnak magukra, amelyek hagyományosan a múzeumi munka körébe tartoznak, különösen nem, ha a műkereskedő-galériás programszerűen, művészettörténészi kutatásra alapozva rendez meg kiállításokat. Az már nem ennyire jó, ha múzeumok kénytelenek átengedni a saját feladatukat a műkereskedelemnek, mert a látványkiállítások óriásléggömbjeinek eregetése lefoglalja az energiájukat és a költségvetésüket. Kürti Emese

"Mikor kilenc hónapja / elkezdtem írni ezt / a könyvet, erre koncentráltam. / Hogy adja meg magát nekem / korábban. / De nem." (Piero della Francesca: A születés) Beszédes sorok az olvasó számára. Jelenti azt is, hogy nehézségei támadtak a költőnek az anyag végső birtokbavételével. Nem is csoda, hiszen Sántha József

Keleten a helyzet változatlan: Oroszországban az emberi jogok sárba tiprásának hagyományait gondosan ápolják; rosszkor és rossz helyen lévő civilek, túl aktív aktivisták és szabadszájú újságírók esnek rendre áldozatául. Az atrocitások, fenyegetések és merényletek ellenére akadnak, akik mernek élni a szólásszabadság - igen szabadon értelmezett - jogával, megkeserítve ezzel a kormányzat életét, és kockára téve a sajátjukat.

"Hagyjatok már, nincs időm ilyesmikre. Egyébként is miről akartok meggyőzni?" - vágja a kamerába Cornel Burtica volt miniszterelnök-helyettes, mikor bejátszanak neki néhány 1977-es felvételt.

Két híradóbejátszás keretezi a jordániai kisember portréját: az egyikben a hírhedt al-Káida-vezér, Al-Zarkaui intéz dörgő szónoklatot híveihez és ellenségeihez, a másikban George W. Bush jelenti be, hogy sikerült likvidálni a körözött terroristát.