Alkalmasint a horror az egyetlen filmes műfaj, aminél számít valamit a főcím előtti közlemény, mely szerint "true storyhoz" lesz szerencsénk. No, ez már valami, ha nem is a spanyolviasz, gondoljunk csak a Hidegvérrel eddigi mozis hányattatásaira (nem mintha lemennénk hídba a regénytől), vagy a Manson család ősidőktől számítható médiajelenlétére. Mindazonáltal manapság már illik hozzátenni, hogy "alapján", ami akár a "málnaízű" szörpre írt közlés tippelhető élményanyagával hozza egy szintre várakozásainkat. Próbálná meg valaki pornóra kiírni, hogy igaz történet...
Rendőrségi feljegyzések bizonyítják, hogy élt valaha, nem is olyan rég a mexikói/amerikai határ rosszabbik oldalán egy szekta. Egyes hátramaradt tagjai még ma is fellelhetők, erős szétszóratásban; porlanak, mint kaktusz, nyilván. E szekta - élén karizmatikus vezetőjével - kábítószer-kereskedelemre szakosodott, mert az olyan spirituális dolog lehet. Volt egy hótbiztos módszerük: a határon láthatatlanná váltak. Úgy tényleg nem kunszt csempészni. A láthatatlanságot pedig emberáldozatért cserébe adták nekik az istenek. Ennyit a színtiszta valóságról, továbbá arról, hogy a hit (kábítószer)hegyeket mozgat meg; lásd még: "a nép ópiuma".
Nos, e tényanyag birtokában jobb érzésű rendező visszaadja a jogosítványát, vagy alacsony költségvetésű magyar művészfilmet forgat, amelyben megbeszélik, hogy kinek kéne felkeresnie a passzos szakrendelést, továbbá kinek voltak gondjai a papával/mamával.
Zev Berman szeme előtt azonban "csak" egy dögös B-movie lebeghetett, amiről még azt sem mondhatjuk, hogy ritkaság lenne manapság. S azt se, hogy sikereikbe beleszerelmesedett csúcsrendezők csinálnak már csak ilyet sztárocskákkal a főszerepekben.
A mai horror startjánál kábé kétfelé lehet nyúlni, vagy a kietlen országúton műszakilag kihívásos európai gépkocsiban veszekedő párocskát lökünk a vérfarkasok karmai közé, vagy vakációzó egyetemisták mélyen ellenszenves csoportozatát. Berman a második utat választja, frissen az életbe kilépő texasi bunkók indulnak nyári mexikói lerészegedésre/kurvázásra - ami nyilván olyan moziban, mint a zuhanyozás vagy a falon a Puskin. Már Az utolsó mozielőadásban is abból lett a baj, hogy a fiúk leugrottak Mexikóba... És előtte/utána még hányszor. Tessen már valakinek ebből akár egy picike nóvumocskát is előhoznia! Lehetetlen.
Csakhogy a formai harmónia, az erős hangulatfestő erő, az átgondolt dramaturgia együtt az efféle csapdahelyzetekből is talál kiutat. Szereplő csávókáim miután leadják, ügyesen és szinte észrevétlenül (óvatos idézgetésekbe csomagolva) az isten háta mögötti surmó meséjét (megyek egyetemre, csak valami vidéki trébe; mindenki úgy hiszi, hogy megyek a Stanfordra, de be sem adtam a jelentkezésemet; maradok a fater műhelyében stb.), a vészhelyzetben (egyiküket elkapja a turnén a mondott valóságos szekta) épp úgy viselkednek, mint az a mozibunkóktól akár a legkorrektebb társadalmi drámában is elvárható. Noha közben hol menekülnek, hol machetét, baseballütőt, hol még veszedelmesebb szerszámokat ragadnak fel, ugyancsak filmszínházakban megismert szándékkal...
Milyenek a Mexikóban (Texasban, Arizonában etc.) játszódó filmek? Milyen színűek? Sárgák és vörösek! Illetve: hol legjobb a spangli? Rossz válasz: na, ja, in der Josefstadt. Jó: a temetőben. És milyenek a horrorok? Sötétek.
Berman elég szellemes szintézise úgy fest, mintha a Határvidéket végig egy kiszuperált sötétkamrában vették volna fel. Emlékeznek még rá, meghaladott fotokémiai pepecselések színtere, kukszi sötét van benne, s csak valami pisla fény: mikor sárga, mikor vörös. Azért, hogy mégis lássunk mindent.
Pont ilyen a Határvidék is. Vak és pontos.
Forgalmazza az SPI
