verzió+ - Hideg hullámhosszon

  • - mlf -
  • 2008. november 6.

Zene

"Hagyjatok már, nincs időm ilyesmikre. Egyébként is miről akartok meggyőzni?" - vágja a kamerába Cornel Burtica volt miniszterelnök-helyettes, mikor bejátszanak neki néhány 1977-es felvételt.
"Hagyjatok már, nincs idõm ilyesmikre. Egyébként is mirõl akartok meggyõzni?" - vágja a kamerába Cornel Burtica volt miniszterelnök-helyettes, mikor bejátszanak neki néhány 1977-es felvételt. Burtica szabad ember, tévémûsorokban lép fel, s a rendszer rémtetteirõl mesél. Ilie Merce rágyújt, és idegesen dobol az ujjaival, amikor a 89-es temesvári vérengzés hangjait hallgatja. Majd beül a parlamenti ülésterembe, a Nagy Románia Párt padsoraiba. Merce a Securitate azon részlegét vezette, amely a Szabad Európa Rádió román adását igyekezett elhallgattatni, emberei újságírókat vertek az utcán, több szerkesztõt rejtélyes betegség vitt el. Carlos, a Sakál 1981-ben - mondja a filmeseknek - román megrendelésre robbantotta fel a SZER cseh részlegét (elnézte a házszámot). Ceausüescu maroknyi ellenzéke nem volt olyan jól eleresztve, mint a rendszer magyar bírálói: a SZER volt az egyetlen fórumuk. Sõt, az egyetlen mentsváruk: ha írásaikat a müncheni stúdióban felolvasták, remélhették, hogy a nyugati közvéleménytõl tartó Secu nem öli meg õket, csak megveri. Napjainkban pedig a rádió archívuma az egyetlen bizonyíték, hogy nem mindenki fásult bele az évtizedes elnyomásba, hogy Kelet-Európa legintaktabb diktatúrájában is voltak ellenállók. Bár a másfél órás doku zömét "beszélõ fejek" adják, játékfilmeket meghazudtolóan izgalmas. A végkövetkeztetés közhely, de igaz: Románia egy a következmények nélküli kelet-európai országok közül. Az utolsó kockákon a párizsi börtönben ücsörgõ Sakál hüledezik, hogy a Secu vezére, Nicolae Plesüit*a még mindig szabadlábon van.

Verzió filmfesztivál, november 4-9., a Toldiban és a Cirkóban

*****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.