Nehéz odafigyelni az apró részletekre a Radnóti Színház Osztrovszkij-előadásában, annyira erősen szól a Farkasok és bárányokból az aktualitás. Pedig a legelső fontos részlet éppen az, hogy ezért itt semmit sem tesznek - rájátszásról, forszírozásról ne is beszéljünk -, csak el van játszva a darab. Na jó, némi tömörítéssel. És: Morcsányi Géza új fordításában.
Ami ugyancsak fontos apróság. Morcsányi perfektül hozza a száraz, szándékoltan jellegtelen hétköznapi nyelvet - Csehovban és Gorkijban is, nemcsak Osztrovszkijban -, ezzel "olajozza", teszi csúszóssá és gördülékennyé a tartalmat magát; nem csillog-villog, nem találmányozik. Morcsányinál a nyelv csomagolás - méghozzá a darabra pontosan simuló, puha anyag. És akkor ott van egyetlen szó: édesanyánk - ez, ugyebár, a "keresztapa" orosz fordítása, mutatis mutandis. Remek.
Valló Péter rendezése és benne az összes színész mer ugyanilyen olajozottan sima lenni; persze, bízhatnak Osztrovszkij százharminc esztendős darabjában és a figurákban: a tetőtől talpig korrupt, csalásokkal, különalkukkal és átverésekkel teli világ nem mai találmány, ebben azonban semmi vigasztaló nincsen.
Viszont rengeteg nevetséges van benne. Lehet visszafojtott lélegzettel felháborodni Murzaveckaja vénlány-földbirtokosának szánalmasan alpári csalássorozatán, lehet keresni a mai megfelelőket, de - anélkül, hogy a lényeget szem elől veszítenénk - leginkább nevetni lehet Almási Éva minden szempontból kordában tartott, alkalmazkodásra-hangnemváltásra mindig kész, az életet egyszerre végigcsaló és végigszorongó nagyasszonyán. Vagy: bármennyire napilap-frissességű Csugunov zugügyvéd teljességgel amorális, reflektálatlanul önérdekvezérelt figurája - Szombathy Gyula kissé előredöntött felsőtesttel, félrebillent fejjel, behízelgő hangon előadott lavírozása végtelenül vicces. Ahogy az is az, amikor ebbe a nagy és tágas, romlottságból-korruptságból szőtt pókhálóba, melyben egyébként mindenki fogoly már, az is, aki a hálót továbbszövi, belelép az elegáns, öltönyös, hűvös és gátlástalan Berkutov, a nagyvilági főcső - Szervét Tibor tempós játéka felizzítja a levegőt -, és mindent visz. Laza kézcsók jár érte édesanyánknak. Valami, legalább. Szervét a szerepből való kikacsintás nélkül játssza az elsősorban is fellépésből élő, örökösen lehengerlő-ledumáló ötletembert - ezt tanítják minden menedzseriskolában, a fellépést; lehetne rögvest a színpadról vinni egy multicég élére.
De nem őt viszik, hanem ő, Berkutov viszi a bárányt, a naiv, szinte archaikusan libuska gazdag özvegyet; Szávai Viktória mostanában a "jó partit" játssza csinosan és szépen. Egy másik bárányféleség, a jó szándékú-jóindulatú, de vészesen vak és lomha Linyajev - aki békebíró, naná, mi más; vagyis hogy balek, és ezt hangsúlyozza benne Gazsó György - az ő segítségével hajózik be egy pocséknak ígérkező házasság révébe. A leendő feleség, Glafira ugyanis addig játszotta magát meg az eszét holmi apácavircsaft felé, míg Wéber Kata ellentmondást nem tűrő alakításában bombanő lett belőle, és azt is tudja, mire való az ilyesmi.
Szervét Berkutovjának lehetne vetélytársa Murzaveckaja unokaöccse, Apollon, ha nem lenne totálkáros alkoholista, erősen leépülőfélben - Csányi Sándor alakításának erénye, hogy ezt a lehetőséget "haló porában" is meg tudja mutatni. Így azonban Apollonból egy tömött bajusz és részeg handabandázás maradt - ez is milyen ismerős...
Martin Márta a sokadik öreg cselédben alaposan kimunkált bárgyú öregasszonyt hoz. Combhoz feszített tenyér, elmotyogott félszavak, apró fejrángások - nagy ziccer lett belőle. És jó a két kisebb, rohangálós szerepben Schneider Zoltán és Adorjáni Bálint is, zenében pedig a Vodku zenekar. Odafönt, a plafon alatt olykor kisvonat jár körbe-körbe - a Kamrában is rohangált ilyesmi a Fekete tej legvégén -, Horgas Péter díszlete is ezt a körbe-körbét hangsúlyozza, még Murzaveckaja középre tett súlyos trónszékével is, Benedek Mari jelmezei pedig bizonyos ruhák és bizonyos tartalmak időtállóságát.
Szóval rendben van. Éppen azzal van rendben, hogy nem üvöltik túl az aktualitást a mai zsargon, a tegnapi történések, a mai lebukások, a holnapi perek és megegyezések, a non-fiction karakter. A halk, pontos beszéd - és Osztrovszkij darabja ma így hat - erősebb, mint egy prompt összetákolt, ízig-vérig magyar rögvalóságdráma, mert abból, ami itt nap mint nap történik, vagy ilyet, vagy napilapot lehet összedobni. Ha majd látszik már a csipcsup felszín alatt a lényeg, akkor meg lehet markolni - mint az ugyanitt műsoron lévő Asztalizenében Térey János ezt meg is tette.
Addig nyugodtan be lehet érni Osztrovszkijjal - és külön vicces, tán a legviccesebb az egészben, hogy e két félre szakadt országban e két félre szakadt országra mindenki ráismer az előadásban. Jobbos és ballib egyaránt betegre röhögheti magát, mennyire stimmel itt minden, csak éppen mindenki másra, a másikra gondol közben. Na, ez az, amiért nekünk Osztrovszkij kell.
Radnóti Színház, november 2.
