Lemez - Hív a nagy folyó - Lambchop: OH (Ohio)

  • G. A.
  • 2008. november 13.

Zene

Kurt Wagner zenekarát valószínűleg azért sorolják a mai napig az alternatív country bizonytalan körvonalú halmazába, mert a Lambchop a Tennessee állambeli Nashville-ből, a countryzene fővárosából származik. Más okot nem nagyon találni, esetleg a zenekar történetének nyitómondata jöhet még szóba: 1994-ben megjelent első lemezét (I Hope You're Sitting Down) még erősebben meghatározták a countryelemek, az azóta kiadott kilenc albumon azonban már ezek is csupán egyet jelentenek az összetevők közül, és semmivel sem dominánsabbak a dzsesszből vagy a folkból átszivárgó hatásoknál. Nem beszélve a soulról. A Lambchop ugyanis, ha már valamit mondani kell, végeredményben mégiscsak soult játszik. Mélyen atipikus, csigalassú, intim és ironikus soulzenét. G. A.

Kurt Wagner zenekarát valószínűleg azért sorolják a mai napig az alternatív country bizonytalan körvonalú halmazába, mert a Lambchop a Tennessee állambeli Nashville-ből, a countryzene fővárosából származik. Más okot nem nagyon találni, esetleg a zenekar történetének nyitómondata jöhet még szóba: 1994-ben megjelent első lemezét (I Hope You're Sitting Down) még erősebben meghatározták a countryelemek, az azóta kiadott kilenc albumon azonban már ezek is csupán egyet jelentenek az összetevők közül, és semmivel sem dominánsabbak a dzsesszből vagy a folkból átszivárgó hatásoknál. Nem beszélve a soulról. A Lambchop ugyanis, ha már valamit mondani kell, végeredményben mégiscsak soult játszik. Mélyen atipikus, csigalassú, intim és ironikus soulzenét.

Az énekes-gitáros-dalszerző Wagner a Lambchop-számok atmoszféráját leginkább meghatározó, szívmelengető baritonjával és főképp előadói modorával egyértelműen Marvin Gaye, Barry White és a hozzájuk hasonló soulklasszisok tenorját idézi meg, s nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a Wagnerénál rock 'n' rollosabb közegekben tevékenykedő Greg Dulli (The Twilight Singers, The Gutter Twins) és Scott Morgan (The Solution, Powertrane) mellett a kortárs fehér bőrű férfi előadók közül ő használja a legeredetibb és leghatásosabb módon azt a gazdag tudást, ami a Motown-iskolából kellő szorgalommal elsajátítható.

Minden Lambchop-lemez sajátja, hogy (nincs rá pontosabb szó) szép, roppantul szép és kifinomult, ám (és ez benne a bravúros) egyetlen másodpercre sem giccses zenét lehet hallani rajtuk. Mivel ez jellemzi mind a tíz albumát, voltaképp a Lambchopról is elmondható, hogy aki egyetlen kiadványát ismeri, az összeset hallotta már, de azért a legtöbb Lambchop-műre rásimítható egy vagy két megkülönböztető jelző. A Nixon például eleven volt és slágeres, az Is A Woman minimalista és így tovább. Az OH (Ohio) elsősorban elegáns.

A legelején, az Ohio című számnál még talán túlságosan is elegánsnak, már-már zavaróan sima szalonzenének mutatja magát az új lemez, de aztán a helyükre billennek az arányok, s a továbbiakban tíz kifogástalan, hihetetlenül magabiztos kézzel kerekre formált, a már jól ismert, ám mégsem önismétlő, mélyen melankolikus zongora- és gitárfutamokra épülő szerzeményt hallhatunk. Mindegyik gyönyörűen és mértéktartóan hangszerelt. Van két jól eltalált, bár némiképp egymás ikertestvérének tűnő tempósabb tétel (National Talk Like A Pirate Day, Sharing A Gibson With Martin Luther King Jr), de számottevő erejét ez a lemez, ellentétben a korai Nixonnal és Thrillerrel, nem ezekből a poposabb dalokból nyeri. Egy angyali lányhanggal kiteljesített, meseszép folkszám (Slipped Dissolved And Loosed) mellett újfent a bensőséges, éjszakai balladák ragyognak ki igazán: a Hold Of You, az Of Raymond, a Please Rise és a Popeye. E daloknak a váratlanság ugyan vitathatatlanul nem sajátjuk, bódító erejük azonban éppen ennyire kétségbevonhatatlan: az OH (Ohio) a két évvel ezelőtti Damagedéhez hasonlatos meggyőző erővel beszél arról, hogy Kurt Wagner milyen kitartóan menetel továbbra is saját birodalma csillámlóan tintaszínű mélyvilága felé - s ez voltaképp feledteti a tényt, hogy új területek gyarmatosítására az idősödő mestertől immár aligha számíthatunk.

Merge, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.