Kurt Wagner zenekarát valószínűleg azért sorolják a mai napig az alternatív country bizonytalan körvonalú halmazába, mert a Lambchop a Tennessee állambeli Nashville-ből, a countryzene fővárosából származik. Más okot nem nagyon találni, esetleg a zenekar történetének nyitómondata jöhet még szóba: 1994-ben megjelent első lemezét (I Hope You're Sitting Down) még erősebben meghatározták a countryelemek, az azóta kiadott kilenc albumon azonban már ezek is csupán egyet jelentenek az összetevők közül, és semmivel sem dominánsabbak a dzsesszből vagy a folkból átszivárgó hatásoknál. Nem beszélve a soulról. A Lambchop ugyanis, ha már valamit mondani kell, végeredményben mégiscsak soult játszik. Mélyen atipikus, csigalassú, intim és ironikus soulzenét.
Az énekes-gitáros-dalszerző Wagner a Lambchop-számok atmoszféráját leginkább meghatározó, szívmelengető baritonjával és főképp előadói modorával egyértelműen Marvin Gaye, Barry White és a hozzájuk hasonló soulklasszisok tenorját idézi meg, s nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a Wagnerénál rock 'n' rollosabb közegekben tevékenykedő Greg Dulli (The Twilight Singers, The Gutter Twins) és Scott Morgan (The Solution, Powertrane) mellett a kortárs fehér bőrű férfi előadók közül ő használja a legeredetibb és leghatásosabb módon azt a gazdag tudást, ami a Motown-iskolából kellő szorgalommal elsajátítható.
Minden Lambchop-lemez sajátja, hogy (nincs rá pontosabb szó) szép, roppantul szép és kifinomult, ám (és ez benne a bravúros) egyetlen másodpercre sem giccses zenét lehet hallani rajtuk. Mivel ez jellemzi mind a tíz albumát, voltaképp a Lambchopról is elmondható, hogy aki egyetlen kiadványát ismeri, az összeset hallotta már, de azért a legtöbb Lambchop-műre rásimítható egy vagy két megkülönböztető jelző. A Nixon például eleven volt és slágeres, az Is A Woman minimalista és így tovább. Az OH (Ohio) elsősorban elegáns.
A legelején, az Ohio című számnál még talán túlságosan is elegánsnak, már-már zavaróan sima szalonzenének mutatja magát az új lemez, de aztán a helyükre billennek az arányok, s a továbbiakban tíz kifogástalan, hihetetlenül magabiztos kézzel kerekre formált, a már jól ismert, ám mégsem önismétlő, mélyen melankolikus zongora- és gitárfutamokra épülő szerzeményt hallhatunk. Mindegyik gyönyörűen és mértéktartóan hangszerelt. Van két jól eltalált, bár némiképp egymás ikertestvérének tűnő tempósabb tétel (National Talk Like A Pirate Day, Sharing A Gibson With Martin Luther King Jr), de számottevő erejét ez a lemez, ellentétben a korai Nixonnal és Thrillerrel, nem ezekből a poposabb dalokból nyeri. Egy angyali lányhanggal kiteljesített, meseszép folkszám (Slipped Dissolved And Loosed) mellett újfent a bensőséges, éjszakai balladák ragyognak ki igazán: a Hold Of You, az Of Raymond, a Please Rise és a Popeye. E daloknak a váratlanság ugyan vitathatatlanul nem sajátjuk, bódító erejük azonban éppen ennyire kétségbevonhatatlan: az OH (Ohio) a két évvel ezelőtti Damagedéhez hasonlatos meggyőző erővel beszél arról, hogy Kurt Wagner milyen kitartóan menetel továbbra is saját birodalma csillámlóan tintaszínű mélyvilága felé - s ez voltaképp feledteti a tényt, hogy új területek gyarmatosítására az idősödő mestertől immár aligha számíthatunk.
Merge, 2008
