Pszichedelikus posztpunk, noise-rockba öltött ambient, epikus minimálzene, experimentális neofolk, black metallal kísért indusztriális blues - ennél egyszerűbben léhaság volna megpróbálkozni Jarboe stílusának meghatározásával.
Az amerikai énekesnő remek terep lenne bármilyen gyakorló pszichiáter számára: FBI-ügynök szülei egy jelentősen elmebeteg szekta tagjai voltak, s jó bárányként ennek megfelelően is nevelték kicsi lányukat. Olyan, sok államban betiltott, az egyikben hajdanán halálbüntetéssel szankcionált vallási szertartásokra cipelték magukkal, amelyek során mérges kígyók segedelmével igyekeztek gyógyítani az avatott ceremóniamesterek. Jarboe a traumákat eleinte kevéssé ortodox szexuális munkavállalással próbálta feledtetni, aztán, hála az égnek, zenélni, majd énekelni kezdett. Oszlopos tagja volt a legendás Swansnek, s még annak feloszlása előtt szólókarrierbe kezdett, na meg együtt zenélt többtucatnyi zenekarral (a legemlékezetesebb talán a Neurosisszal felvett lemeze volt) - egy szó, mint száz, mára így vagy úgy már csaknem száz kiadott lemezen megjelent a hangja.
A sorban a legutolsó, monumentális, rendkívül nehéz albuma szólólemez, s olyan, amilyennek címe és borítója ígéri: a fedlapon Mahakali, a "Nagy Kali", a halál és a pusztítás éjfekete hindi istennője (lásd még a Mahábháratában és egyéb indiai eposzokban) látható. Halált és pusztítást persze megénekelt már ezernyi zenekar - sablonokról azonban szó sincs. Jarboe zenéje egészen egyedi, elsősorban persze a hangja miatt; a Mahakalin hallható hét-nyolc, egészen különböző női hangról, ha nem egy lemezen lennének, aligha mondaná meg bárki, hogy ugyanazt a torkot dicsérik: a kisiskolás lánytól a mély kántáláson és az andalító dúdoláson át az űzött őzként való visításig van itt minden. És van még több is. Tökéletes választás volt a két hasonló kaliberű énekes felkérése egy-egy témához: egy számot (The Soul Continues) a black metal egyik legmeghatározóbb alakja, Csihar Attila morog végig a tőle is csak kísérletezőbb bandáiban megszokott regiszterben, az Overthrown egyik, akusztikus verziójában pedig Phil Anselmo, a Down (és egykor a Pantera) torka teszi a dolgát kiválóan. S amennyi árnyalat a bevezetőben soroltak alapján zenében megjelenhet, az meg is jelenik. Mégpedig tökéletes összhangot alkotva egy magával ragadó - mélyre süllyesztő -, hipnotikus, hátborzongató lemezen.
The End Records, 2008
