Két híradóbejátszás keretezi a jordániai kisember portréját: az egyikben a hírhedt al-Káida-vezér, Al-Zarkaui intéz dörgõ szónoklatot híveihez és ellenségeihez, a másikban George W. Bush jelenti be, hogy sikerült likvidálni a körözött terroristát. Speciálisan iraki idõegység: a televíziós erõfitogtatás és a kivégzés között eltelt idõ. Filmünk ezt a terroristányi idõt használja, hogy felvillantson egy sorsot a háttérbõl, történetesen Zarkából, ahonnan Zarkaui is származik. Itt él Abu Amar hívõ muszlim és lefelé csúszó kisegzisztencia. Filmtörténeti elõképét az olasz neorealistáknál, a biciklitolvaj megrövidítette családfõnél kell keresgélni, ha pedig a szomszédból hoznánk példát, akkor õ a tépelõdõ kisember, aki az elméletekben jóval jártasabb, mint a megélhetés útvesztõiben. Valamikor Afganisztánban szolgált, mudzsahid vezetõk testõre volt, jelenleg papírgyûjtésbõl él, egyik napról a másikra. Régi "trükkje" ez a történelmi/politikai jelenségek megértésének: ne a vezért mutasd, hanem a földönfutót, õ majd elvezet a gyökerekhez. Ennek jegyében követjük Abu Amart papírgyûjtõ útjaira és baráti összejövetelekre. Leginkább az utóbbi alkalmak azok, ahol kibukik a filmbõl a rendezetlen valóság: meglett férfiak (nõ szál se), a háborús feszültségek érintettjei vitatkoznak dzsihádról, al-Káidáról és egyéb hétköznapi kérdésekrõl, s mivel nem beszédet, hanem baráti összejövetelt tartanak, hol a kanapé bal szélén szenderedik el valaki, hol a jobb oldalon sóhajt fel a kibic, hogy már megint az a politika.
Verzió filmfesztivál, november 4-9., a Toldiban és a Cirkóban
*****
