Zene

Először járt Taj Mahal Magyarországon, majdnem belefért, hogy az év blues- és world music-szenzációjaként propagálja a (szervező) Mafioso Records. Taj Mahal harminc éve pakolja az asztalra a magáét, a tavalyelőtti Se–or Bluesért végre a legjobb kortárs blueslemeznek járó Grammy is összejött, és a világzenét is tíz évvel azelőtt vette kézbe, hogy megszületett e fogalom. Ez a pasas végül is teljesen rendben van, ott a helye John Lee Hooker meg B. B. King mellett, és a szája sem véres: amit Eric Clapton, amit az Animals vagy amit a Rolling Stones művelt, az neki (is) ugyanúgy blues.

Október 7-én a Royal Music Hallban - a valamikori Lenin körúton, a valamikori Vörös Csillag Filmszínházban - James Blood Ulmer kvartettje szerepel. Hogy Ulmer neve széles körben ismert e hazában, az semmiképp nem állítható, de hogy egy rendkívüli koncert előtt állunk, az biztosan.

Szeptember második fele a finn kultúrához való közelítéssel telt a Kortárs Művészetek Házában, ahol az intézmény hagyományaihoz híven természetesen kiemelt szerep jutott a mozgásművészetnek. Volt azonban fényerő, hangerő és gyomorerősítő is a kulturális változatosság kedvéért.

Menekülés a rövidfilmbe - ezt az alcímet adták a francia clermond-ferrand-i rövidfilmfesztivál díjnyertes filmjeiből való válogatásnak. A fesztiválra megmerítkezni rendszeresen kimenekülő magyar fiatalok úgy gondolták, nem árt megismerni a második évezred végének francia mindennapjait kisfilmek által, és ez csak használ a magyar alternatív filmtejesztői hálózatok vérkeringésének. Igazuk is volt, csupán a technika ördögével nem sikerült mindig megküzdeniük.

A hírességek intim szférájába való betekintés tömegeket bír vonzani, pláne ha a celebritások leginkább túlmisztifikált halmazáról, az amerikai filmsztárokról van szó. Nem mindegy persze, hogy mindez egy bulvárlap paparazzoképein vagy - mint esetünkben - egy fotóművész esztétikailag is értékelhető alkotásain valósul meg.

"Ha nem ízlelted meg a keserűt, nem tudod megbecsülni az édeset" - magyarázza MeShell új albumának címét, tematikáját. Szerelemről esik szó, szinte végig, és "a szerelem harc; át kell esnünk a keserűségén, hogy könyörületben részesülhessünk". Részemről rendben, át vagyok esve masszívan, és különben sem várok egy poplemez szövegeitől véresebb eredetiséget. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs vele bajom.

Tricky with DJ Muggs and Grease: Juxtapose

Csillagok háborúja 1. - Baljós árnyak

"Ugyan Chuck D semmivel sem szónokol kevésbé lenyűgözően, mint azelőtt, tényleg, az egyik leginkább figyelmet parancsoló rapper, a lemez egésze valahogy kevesebb zenei izgalmat kínál, mint amit egy nagy visszatérés után várna az ember" - ha szabad magamat idéznem, 3 és fél *** megítélésével ide konkludáltam a Public Enemy ´98-as lemezéről, ami egyúttal a He Got Game című Spike Lee-film zenéje is volt. És mozgóképekkel együtt alighanem hatásosabb volt, mint önmagában, előfordul ilyesmi. Gondolkoztam, mi lehet: 1. a PE kifújt, 2. nemcsak a PE fújt ki, hanem a hip-hop mint olyan, 3. csak én telítődtem ezzel az egésszel, ráuntam a nagy dumás, nagy mellényes feketékre.

Nagyon izgatott tudok lenni, ha kijön egy új Salif Keita-lemez. Ráadásul most több hét kellett, hogy megkaparintsam: az EMI nem tartotta fontosnak a forgalmazását, az egyéni megrendelés pedig kész macera. Szóval csupa-csupa várakozás: nem élhetek Salif Keita nélkül; nekem ő Mali egyik csúcsa, és hozzá elképesztő sors.

"Minden művészet közül számunkra legfontosabb a film" - mondotta Iljics, és elégedetten nézett szét népes hallgatóságán, majd félrevonta Joszifot, és javaslatokat tett néki arra nézvést, hogy kiket kéne legsürgősebben eltenni láb alól. "Ne félj, rád is lesz gondom" - gondolta amaz, mert már régen szeretett volna magának egy külön vetítőtermet a Kremlben, csak majrézott az öregtől.

Szegény Marvin Gaye, mióta csak lelőtte az apukája, meglehetősen intenzív életet él. Előbb a hip-hop-nemzedék "mentette át" a felvételeit, most meg már a második tribute-album köszönti: Marvin élt, Marvin él, Marvin most hatvan.

A középkori Manding-birodalom bölcsőjeként - a nyugat-afrikai országok közül - Maliban érződik leginkább a régmúlt emlékeihez való kötődés; a birodalmat alapító Sunjata Keita a mai napig kulcsfigurája a történetmondók, a "hivatásos" zenészek kasztjába született jalik énekeinek. A francia gyarmati uralom évtizedeiben persze oldódott a zenei önazonosság: a latin dzsessz éppoly népszerű volt, mint a rock and roll, a soul vagy a francia sanzon; hanem a függetlenség elnyerését (1961) követő neotradicionális mozgalom (és az azzal párosuló állami dotáció) a gyökerek kiásására ösztönözte a zenekarokat. A legnépszerűbbek, mint például a Super Biton de Ségou, a Le Super Rail Band du Bamako, a Les Ambassadeurs Internationales képesek voltak olyan tánczenét kreálni, amelyben a felkapott nyugati stílusok összhangba kerültek a manding zenei hagyománnyal.

Hetedhét országra szóló kortársművészeti dzsemborit rendeztek a hétvégén Szentendrén, és kár a múlt időért, mivel az Áttűnések 999 elnevezésű fesztivál ezen a víkenden még folytatódik. A program perifériáján lejárt szavatosságú Moholy-Nagy-filmeket vetítettek. Ezekbe szaladtunk bele.