Zene

A kérdés nem az, hogy 1996 a botrányok éve volt-e - a közvélemény szemében az év belpolitikai szimbóluma alighanem a Szokai-Tocsik-ügy -, hanem az, hogy miért éppen 1996 lett az. És hogy a botrányokon kívül történt-e még valami itt idén.

Háború jobbára nem volt az idén, a viszonylagos békében volt idő, hogy összeérjenek a dolgok. Az első és a második világ például, amennyiben létezik ilyesmi, egyre több tekintetben árul el hasonlóságot, lassan már azt is nehéz eldönteni, melyiküknek kéne először gratulálni ehhez. Darabolódik a harmadik, tagolódik be Latin-Amerika, Ázsia külön hatalom, Afrikáról meg lassan el kellene dönteni, mi legyen vele.

Látszólag egy év, a gépekben azonban gyorsul az órajel: exponenciális növekedés, bazi nagy forradalom, idén már nem kell magyarázni. Az év embere a számítógép, korunk hőse a rendszergazda, a kedvenc drog az Internet. Ketchup, bomba, mangapornó: 1996, virtuálisan.

Idén csak kettő és fél évszak volt, korrekt tél, aztán azonnal nyár, majd valami gyanús átmenet. Ez az év azonban nem csak az éghajlati változások miatt volt különleges: befejeződött a váltás, a rockandroll-életformának végleg leáldozott, teljes pompájában tárult fel egy új kor, ami teljes életmódváltást követel azoktól, akik meg akarnak kapaszkodni a dolgok felszínén. Ez persze csak a zajos kisebbség, a többieknek továbbra is marad a munka és a szerelem, bíbelődés az örök dolgokkal.

A Botond elnevezésű, 18 karátos aranyórától a Honfoglalás című P. Mobil-lemez reneszánszáig 1996 minden ízében a millecentenárium éve volt. Országszerte ezernyi kulturális rendezvényt szenteltek az évfordulónak, s aki ott volt, állítja: leghangulatosabbra a kis közösségek ünnepei sikerültek. Amit viszont nagyobb szabásúnak képzeltek el a szervezők, az inkább visszafelé sült el.

Nem volt könnyű. Az év sem és az összesítés sem. Minden eddiginél több válasz érkezett be szerkesztőségünkbe: december 3-án kora délután Svájcból hozattunk lavinamentőket, az utolsó pillanatban - de három munkatársunkat azóta sem találjuk, szag után sem. Általános tanulság egyébként, hogy az olvasó alig változik, aki egyszer bekerül a listára, az ott marad. Az idei értékelés legszórakoztatóbb momentuma az erőteljes Horn-Torgyán-párviadal volt. Látni kell azt is, hogy Torgyán doktor és Clinton elnök elmozdíthatatlan, Hegyi Barbara nemkülönben. Voltak érdekességek is: az értékelés kezdetekor úgy tűnt, hogy legtöbben a barátnőjüket vagy a feleségüket tartják a legvonzóbbnak a világon. Aztán mégis: Sharon Stone. A férfiego viszont megerősödött, legtöbben szerényen magukat tartják legvonzóbbnak. Volt persze olyan huncut is, aki saját művét nevezte egy kategóriában. Nincs a listán - kevesen volt. Zárójelben a tavalyi helyezések láthatók.

Hamvas málnaszínben, dekoltáltan tűnik elő egy lágyra érett, szép szőke asszony, rázuhog a fény, az arcán béke, túl fájdalmakon és megfáradáson. Néhány taktus határozott zongorabillentés, és recsegve, fájdalmasan előzuhog a Hang. Még nem a dallam, csak a hangsúlyok, a keserűség, a feszültség, a finom ritmus, csavarosan fintorog mögötte a zongorakíséret. Aztán darabról darabra a jelzésekből dallam lesz, az érzelmi utalásokból dráma, és Marianne Faithfull a mikrofont magához szorítva tényleg örül a tapsnak. A zongora mögött fáradt arcú, rezzenetlen öltönyös úr, Paul Trueblood, belül jár ő is, valahol messze, innen kalandozza, karcolja körül a dallamokat.

"John Coleman mindeddig hat verseskönyvvel jelentkezett, Sailor´s Prayer (Tengerészfohász, 1983); Sunsnow (Naphó, 1988); Kick off, Horace! (Dögölj meg, Horác!, 1993); And Other Throws of Dice (És egyéb kockadobások, 1994); Pennsylvanian Trifles (Pennszilván picsipácsik, 1994); Hounds in the Wind (Vadászkutyák a szélben, 1995); illetőleg a közelmúltban (éppen 1996-ban) kiadatott egy hetedik verseskötetet is Bike Rodeo (Biciklirodeó) címen... Jelen kötetünk tulajdonképpen ezen utóbbi művet, az időközben botránykővé vált Jack Cole-féle Daloskönyvet tartalmazza, továbbá a The Damnation of John Coleman (John Coleman elkárhozása) című hosszabb, részben önéletrajzi véttetésű szöveget."

Talányos egy mű a Szeget szeggel. Műfaji meghatározását tekintve a nehezen körülírható színmű címkét viseli, de mintha az egész Shakespeare-életmű benne lenne sok apró darabkában: a tragédiák filozofikus mélysége és sötét iszonyata, a komédiák borotvaélen táncoló szellemessége s a királydrámák véres hatalmi harcai. De végül az eklekticizmus győzött az első Jakab-kori drámában (1604), egyik vonulat sem emelkedhetett a másik fölébe. A végeredmény sokak szerint az egyik legizgalmasabb, legtöbb kérdést rejtő Shakespeare-dráma, mások szerint meglepő dramaturgiai következetlenségeivel tüntető mű.

Magyarország fővárosa a VIII. kerület, a többi a környéke, felszínét jórészt házhelyek borítják, termékei a pillepalack és a féldisznó, a lakosság jórészt faszszopással keresi a kenyerét, a többiek a mezőgazdaságban igyekeznek elhelyezkedni, esetleg a szolgáltatással próbálkoznak, végső esetben jércét tartanak a szekrényben, elvégre ebben az országban abból is leeshet valami. Legalábbis erre lehet következtetni a film láttán, amely, epizódfilm lévén, elvben hivatva volna valamiféle keresztmetszetét, legalábbis leképzését adni a közegnek, amelyből vétetett. Hanem hát fittyfenét ad, nemhogy leképzést, hacsak arról nem, hogy az előbb felsoroltakon kívül vannak még filmgyári segédsameszek, vicehelyettesek és kisizék, törekvők és simulékonyak, rájuk lehet sózni valami kisebb feladatot, például egy epizódfilm legyártását: egyrészt addig sincsenek odabe, nem bámulnak éhes szemmel a szerződéskötegekre és a hostessek fenekére, másrészt egy epizódfilm költségvetése labirintushoz hasonlatos, nincs az az adóhivatali könyvelő, aki átverekedné magát rajtuk.

Folyóiratra is igaz, hogy a kicsi - szép. A nagy meg még szebb. Ha végigpörgetünk néhány

Tételezzük fel, a francia Deep Forestet alkotó Michel Sanchez és Eric Mouquet rendelkezik az alapvető világzenei tájékozottsággal. Michelről legalábbis az olvasható, hogy konzervatóriumi tanulmányai során jelentékeny népzenei gyűjteményre tett szert, még ha utóbb a dzsessznél, klasszikus zenénél ragadt is. Ericnek valamicskével kevesebb bizalmat szavaznék, ő a progresszív rockon és dzsesszen keresztül jutott el aktuális megszállottsága house-áig. 1991-ben még alkalmi munkák kötötték össze őket, majd (Michel gyűjteményéből) egy Salamon-szigetbéli dal new age-változatában teljes mellszélességben megjelent előttük a négykezes küldetés. Megismétlem: 1991. Nagyjából tizenöt évvel jártunk azután, hogy a nem túl távoli Németországban a Dissidenten komputerizált etnozenét adott elő, Peter Gabriel és Paul Simon úttörőjeként, bár ez csak érintőlegesen tartozik ide. Mindazonáltal ha a Deep Forest valóban rendelkezik az alapvető világzenei tájékozottsággal, akkor nagyon rossz lehet neki. Mert időnként csak-csak derengeni kezd, hogy a produkciójából kifelejtődött az eredetiség, az pedig, hogy az utánlövés mekkorát durran a piacon, az mégsem tétel.

Freddie Mercury ötvenedik születésnapját ünnepelve, halálának ötödik évfordulójára emlékezve néhány magyar énekes vette a bátorságot, és megtanult néhány Queen-dalt. Az E-klubban aztán összejöttek, és csináltak egy emlékkoncertet.

Tizenhét év után újra együtt készített lemezt a mitikus Kolinda együttes kemény magja: Zsigmondi Ágnes, Lantos Iván és Dabasi Péter. Bár a Kolinda címmel most megjelent album Franciaországban könnyebben hozzáférhető, mint nálunk, Dabasi Péterrel készült interjúnk végül is jóra fordul.