Magyar Narancs: Fel tudnád idézni a Kolinda megalakulásának körülményeit?
Dabasi Péter: A hetvenes évek elején Sebőék nyomán kialakult egy mozgalom, amibe ´74-75 táján bekapcsolódtunk mi is. Ez röviden és velősen azt jelentette, hogy felfedezzük a népzenét, megtanuljuk a hangszereit, és aki akar, meríthet belőle. Az Orfeó zenei, képzőművészeti, színházi csoportban jöttünk össze Zsigmondi Ágival és Lantos Ivánnal, mi voltunk a zenészkör. (A kezdeti felállás negyedik tagja Kiss Ferenc - ma Vízöntő - volt. A szerk.) A Kolindával egy olyan népzenén alapuló zenei világot próbáltunk létrehozni, amely sajátos, amely ránk jellemző, amelyben a népzene értékeinek megőrzésén túl mi, városi emberek is jelen vagyunk. Az eredeti népzenék eljátszása már a legelején kevésnek bizonyult, nem is elégedtünk meg a magyarral, egész Kelet-Európára gondoltunk. A ma úgynevezett és divatos world music akkor azt jelentette, hogy tekintsünk szét, mi az, ami a zenében közös nevezőre hozható. Elkezdtünk játszani, s ami a külföldi meghívásokat illeti, egyből elkapott a gépszíj. Talán ennek is tulajdonítható, hogy a Kolindát a mai napig valami misztikus burok veszi körül: az itthon nem hallható felvételektől kezdve a külföldi sikerekig mindent lehetett hallani róla, csak azt nem, hogy valójában mi a fene.
MN: Itthon nem hallható felvételeket említettél. Nem is próbálkoztatok?
DP: A Kolinda 1974-ben alakult meg, s ´75 végén már megvolt a hároméves francia szerződésünk. Az első meghívásunk Franciaországba és Belgiumba szólt. Adtunk egy koncertet Párizsban, ahol történetesen éppen ott volt a Hexagon lemeztársaság képviselője, aki rögtön azt mondta, hogy ha mi is úgy gondoljuk, akkor három év. Mi persze hogy úgy gondoltuk, csak ez nem volt olyan egyszerű, elkezdődött az adminisztráció, telefon haza, hogy lehet-e, és hogy mit csináljunk, itt vagyunk a vadnyugaton, be akarnak hálózni. Végül aláírhattuk, de hogy mit írtunk alá, arról fogalmunk sem volt. Később kiderült, hogy a feltételeit tekintve a világ legrosszabb szerződését, de annyira örültünk, hogy a jogi vagy anyagi vetületekkel egyáltalán nem törődtünk. De a kérdés az, hogy itthon miért nem sikerült. Majdnem sikerült. Csak mire felvettük kint az első lemezt, csupán egy fél évünk maradt a másodikig, mi pedig olyan lemezt akartunk csinálni, ami különbözik az előzőtől. Új követelmények elé állítottuk magunkat, ami a zenekar átalakulásához vezetett, s mire oda jutottunk, hogy itthon is észrevettek minket, már nem fértünk be semmilyen skatulyába. A Kolinda a feldolgozásaival és a saját zenéjével nem kellett a rádió népzenei osztályának, nem kellett az irodalmi osztálynak, nem kellett senkinek. Kint kellett, és mi erre koncentráltunk. Mire elkészült a három lemez, fölmerült, hogy itthon is legyen egy Kolinda, egy válogatás, de az összeállítását tekintve olyan ajánlatot kaptunk, amire azt mondtuk, hogy köszönjük szépen, ezt nem. Nem akartunk széki táncrendet és gyimesi zenét játszani, amikor a Kolinda már régen nem erről szólt. Egy kis fáziskéséssel zajlottak a dolgok. Azután már elég hamar itt volt ´79, amikor a sűrűn zajló események végül a zenekar felbomlásához vezettek.
MN: Azért bomlott fel, mert a tagjai elmentek Magyarországról, vagy azért mentek el, mert felbomlott a zenekar?
DP: Is, is. Három évből majdnem egyet kint töltöttünk. Két és fél, három hónapos turnéink voltak, gyakorlatilag mindennap játszottunk. Egy olyan munkafolyamatba kerültünk bele, amiben nagyon keményen kellett dolgoznunk és megfelelnünk nap mint nap. Ez szokatlan volt számunkra: előbb felőrölte az invenciónkat, aztán az emberi kapcsolatok is kifáradtak picit. Másrészt pedig némelyeknek kevésbé, némelyeknek jobban megtetszett a kinti világ, és mérlegelni kezdték, hogy van-e értelme itthon. Végül azon vettem észre magam, hogy egyedül maradtam. Zombori Attila, az ütősünk volt az első, ő az utolsó turnéról nem jött haza, aztán ´79-ben az Iván is elment, és utána nem sokkal az Ági, előbb Franciaországba, majd Amerikába. Ilyen vegyes dolog volt. A Zomborit még lehetett volna pótolni, amikor hazajöttünk, csak aztán úgy ülepedett le az egész, hogy már nem tudtunk együtt dolgozni.
MN: Te miért maradtál?
DP: Mert én egy ilyen vagyok. Olyan bonyolult kérdés, hogy valaki miért megy el, és miért próbál szerencsét másutt, hogy erre röviden csak ezt tudom mondani. A Lantossal mi nagyon jó barátok voltunk, tíz dologból kilencben azonos módon gondolkodtunk, és ő máig gond nélkül él egy olyan világban, amit vagy ugyanúgy szeret, vagy ugyanúgy nem szeret, mint mondjuk a szülőotthonát.
MN: Ezután következett az Unikum.
DP: Az Unikum nagyon rövid ideig létezett; semmi köze nem volt a Kolindához, inkább egy kísérleti jellegű együttesnek mondható, amelyben ezt-azt kipróbáltunk. Aztán kiderült, hogy nem nagyon működik így, és ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy nem a zenéből fogok élni, mert egy csomó olyan kompromisszumra kényszerít, amire nem vagyok hajlandó.
MN: Lépjünk tovább. Makám és Kolinda. Mennyiben folytatódott a Kolinda-hagyomány?
DP: A Makám és a Kolinda két különböző dolognak volt a társítása. Az egyik a Kolinda hagyománya, amit én képviseltem, a másik, a Krulik Zoli elképzelései szerint, egy szabadabb, improvizációs, dzsesszesebb dolog. Úgy gondoltam, ez nagyon jót fog tenni a Kolindának, hiszen valószínűleg akkor is erre tartottunk volna, ha együtt maradunk, bár vitát jelentett, hogyan kezeljük a népzenét, mennyire távolodhatunk el. Szóval természetes igény volt erre a fúzióra. Én két és fél évig nagyon jól éreztem magam e világban, akkor azonban válaszút elé került a dolog. Ugyanis bármilyen jó zenéket csináltunk, a műsor két részre szakadt. Világossá vált, hogy milyen irányba vonszolnám az együttest én, milyen irányba a Zoli: én jobban erőltettem a népzenét meg a vokális zenét, amikor a Zoli már inkább a hangszeres és improvizatív zenéhez vonzódott; be kellett látnunk, hogy valójában két önálló irányzatot képviselünk.
MN: És akkor újraszervezted a Kolindát. Feltűnt, hogy soha nem játszottatok itthon.
DP: Csak az utóbbi fél évben kezdett olyan zene kiérlelődni bennem, ami meg tud felelni az egykori Kolindának. Annak nem láttam értelmét, hogy nosztalgiakoncertet csináljunk, hogy lenyomjuk azokat a tíz évvel ezelőtti "nagy" kompozíciókat, amik ma laposak lennének, és egyáltalán nem úgy szólnának, mint akkor.
MN: Kint mégis ezeket játszottátok. Olyankor másféle mércét állítotok magatok elé?
DP: Én nem akartam Kolindát se itthon, se külföldön. Azért lett, mert nehéz visszamondani az állandó felkéréseket. És ahogy kialakultak ezek a kapcsolatok Hollandiában vagy Olaszországban, meg kellett békülnöm a kérdésben, hogy etikus-e, ha kint gond nélkül játszom, amit nem vállalok itthon. Végül úgy gondoltam, dolgozzunk, csináljuk meg ezeket a turnékat, és majd itthon is lesz valami, ha eljön az ideje.
MN: A Kolinda VI. című lemez ezt az átmeneti állapotot tükrözte, vagy úgy gondoltad, újra megvan a zenekar?
DP: Amiről az előbb beszéltem, annak előnye is van. Amikor alkalom adódik kimenni, összejön egy olyan társaság, amelyik nem agyongyötört, a rendszeres turnéktól megfásult emberekből áll. Hanem hirtelen rávetjük magunkat azokra a számokra, amiket hónapok óta nem játszottunk, és az egész kap egy olyan frissességet, amitől de jó! És az egészről lerí, hogy szeretjük. Hogy jó dolog együtt játszani. Egy ilyen alkalommal megkérdezték Hollandiában, hogy van-e új anyagunk. Volt. Akkor miért ne csináljunk egy CD-t? Hát csináljunk. És így jött a következő is, ami egy vegyes dolog, koncertfelvételeket és új számokat tartalmaz, csapódás ide-oda, stúdióból koncertre, egyik országból a másikba, ezért lett Tranzit a címe. De ennek is jó pár éve, és csak most jött valami új megint.
MN: ´96-hoz értünk?
DP: Másfél éve egyszer csak elkezdtem telefonon beszélni a Lantos Ivánnal, tizenöt év után. Nem mintha addig olyan borzalmasan haragudtunk volna egymásra, csak ő csinálta a dolgát Franciaországban, én meg itthon. A Zsigmondi Ágival egyébként rendszeresen leveleztünk. A Lantos volt az a kulcsfigura, akivel ha kijöttem, akkor nagyon ki tudtam jönni, ha nem, akkor nagyon nem. Szóval elkezdtünk arról beszélgetni, hogy mi lenne, ha összejönnénk, és megnéznénk, hol tartunk. Az érdekesség kedvéért is. Adódott egy lehetőség: egy francia cég finanszírozott volna egy olyan Kolinda-kezdeményezést, ami a régi emberek új gondolatairól szólna. Tavaly nyáron összejöttünk, az Ági hazajött Amerikából, a Lantos hozott egy francia ütőst, elkezdtünk dolgozni, és megcsináltuk a felvételt. Hogy mit szűrtünk le belőle, arról csak sejtelmeim vannak, számomra egy baromi érdekes dolog volt, sose bánom meg, hogy belefogtam. Az anyag néhol érdekes, néhol - szolidan fogalmazva - nem annyira, de mindenképpen köszönöm szépen. Lehetett volna az a vége, hogy ezután évente találkozunk, és összehozunk egy anyagot, amivel borzalmasan lehet nyomulni, de nem lenne mögötte munka. Ily módon nem lehet létezni, folyamatos munka nélkül nem lehet zenét csinálni.
MN: Amikor stúdióba vonultatok, tudtátok, mi kerül a lemezre?
DP: Tudtuk. A Lantossal kétszer összejöttünk előtte, átgondoltuk, milyen régi számokat lehet új formában előadni, milyen új dolgaink vannak, s ezekből összeállítottuk. Az Ági csak itt folyt bele.
MN: Õ mit csinál kint?
DP: Zenetanár. Éneket tanít. Néha klubszinten énekel is, van egy-két zenész kollégája, akit időnként meg tud nyerni, de inkább csak tanít. (Lantos Iván tavalyelőtt a Spondo együttessel fellépett Magyarországon, egyébként zenei táborokat szervez, filmzenéket ír, legutóbb Palestrina-feldolgozásokat jelentetett meg bolgár női kórusra. A szerk.)
MN: Jövő idő?
DP: Egyre többen kerestek meg azzal, miért nem teszek valamit annak érdekében, hogy itthon is legyen Kolinda-felvétel. Alapvetően azért, mert lusta vagyok. De nem szeretném, ha a Kolinda csak egy misztikus emlék maradna, hát most azon vagyok, hogy hozzáférhető legyen. Bementem a Hungarotonhoz, és elkezdtünk arról tárgyalni, hogyan lehetne ebből lemez. Számok a két Makám és Kolindából, a későbbi Kolinda-CD-kből, és ha sikerül, ebből az újból. Az első három lemeztől eltekintve meg tudom szerezni az anyagot, csak a gyártást kell megoldani, előteremteni a fedezetet ezerötszáz CD-hez. Most ezzel foglalkozom. Ismerősökön keresztül, mert idegenként én nem tudok támogatást kérni. Másrészt meg új anyagon dolgozunk, s a Kolindával szeretnék jövőre játszani. Itthon.
Diszkográfia
Kolinda I. (1976, Hexagone)
Kolinda II. (1977, Hexagone)
Kolinda 1514 (1979, Hexagone)
Makám és Kolinda (1982, Munich Records), Magyarországon Szélcsend után címmel
Makám és Kolinda: Úton (1984, Munich Records)
Kolinda VI. (1988, PAN)
Kolinda: Transit (1991, PAN)
Kolinda (1996, Celluloid Mélodie)
