szemrevaló
kulturális lapot, mondjuk a képzőművészettel foglalkozó Balkont és Új Művészetet, a filmes-fotós Szellemképet vagy a legújabbak közül a kortárs előadó-művészet negyedéves szemléjét, a Fényfüggönyt, mindjárt érzékeljük a méretek jelentőségét.
A régi Művészetből zsugorítással nyert (átmentett) Új Művészet megtartotta színes oldalait, de a szűkös, alig negyedrétnyi játéktéren a tervezőszerkesztőnek (Beniczky Péter) egyfelől meg van kötve keze-lába, másfelől oldalról oldalra be kell vetnie minden kreativitását, hogy kitalálja a helyes arányt, midőn a tér még nem túlzsúfolt, de a kép nagysága sem megy a kritikus méret alá, melyen már kivehetetlenek a részletek. A novemberi számban több éles hangú vitairat is olvasható, melyből kiderül, hogy a képzőművészet sem az az áhítatot sugárzó szentély, aminek a múzeumi teremőrök képzelik. Somogyi Győző "arcképcsarnokának" megcsonkításán háborog Basics Beatrix, a kiállítás rendezője, mellette olvashatjuk a művész levelét a cenzorhoz. Mravik Lászlót, a felső-itáliai quattrocento szelíd kutatóját egészen a pamflet műfajáig ragadta az indulat. Mindjárt megértjük tehetetlen dühét, ha végigkövetjük vele az elrabolt magyar műkincsek visszaszerzéséért indított szerteágazó, és végül - nagyon úgy néz ki - sehová sem vivő utat. Az előbb német, majd szovjet (vagy egyből szovjet) kézre került tárgyak egy részét távozás előtt elpusztították (porrá törték, felégették, beolvasztották), más részét a Szovjetunióba hurcolták, és hiába a nemzetközi szerződések és aláírt egyezmények, sehogysem akaródzik visszaszolgáltatni őket. Tárgyalási pozíciónk szinte reménytelen: az oroszok úgy reagálnak, mint annak idején Molotov az ENSZ-ben, mi viszont elkövettük azt a hibát, hogy "utolsó csatlósként" nem raboltunk ezt-azt, amire most becserélhetnénk a magunk műkincseit. Hacsak nem azokra a magyar zsidóktól származó értékekre (korabeli helyesírással: zsidóvagyon), amelyek visszaadásában éppolyan fürge és készséges a magyar állam, akár velünk szemben az oroszok.
A Puskin Múzeum igazgatója,
Antonova asszony
úgy okoskodik, hogy a műkincsek egy részét a burzsuj zsidók önként és dalolva adták át (el) a németeknek - cserébe az életükért, ezek tehát jogos hadi zsákmányként kerültek a Szovjetunióba; nemrég kiállítást is rendeztek belőlük Kétszer megmentve címmel. Az egyetlen "pozitív" fejlemény, hogy a raktárak mélyéből némely tárgyat felvettek a Puskin Múzeum anyagába, belépti díj ellenében akár még jogos tulajdonosa is megtekintheti.
Antonova asszony visszajátszik a legújabb Balkonban (96/9) is, egy szintúgy kriminális történet mellékszereplőjeként. Az orosz és német illetőségű szerzők ezúttal nem eltűnt, hanem feltűnt műtárgyak után nyomoznak Az orosz avantgárd elárulása című írásukban. A piacot elárasztó, több mint kétes eredetű alkotások száma lassan meghaladja az eredetiekét. Az orosz avantgárd hamisítása népszerű és jövedelmező ágazattá vált a szakmában: a korszak feldolgozatlansága éppúgy a hamisítók kezére játszik, mint a művészek hosszú üldöztetése, amely jó magyarázattal szolgál a pedigré hiányára. A vélt hamisítványok tulajdonosai, legyenek azok magángyűjtők, galériások vagy a nagy múzeumok vezetői, futnak a pénzük után, és tudni sem akarnak arról, hogy mijük van. S amíg fennáll az átverők és átvertek e szép összeesküvése, addig semmi remény a tisztázásra.
A ´89-ben egyszerre kitört sajtószabadságban számtalan új lap született és szűnt is meg semmi idő alatt, annyi nyomot sem hagyva maga után, mint egy köteles példány vagy ISSN-szám. Lesz dolga a korszak sajtótörténészének. A Szellemkép, a független filmesek és videósok lapja viszont
már hetedik éve
tartja magát, jó fotókat szokott közölni. A kolofon nem árulja el, alkalmi vevőként nekem sem sikerült kiderítenem, milyen időközönként jelenik meg, talán negyedéves. A Szellemkép hátterében működik egy fotós és filmes szabadiskola, talán innen a lap üdítően önképzőköri jellege, enyhén belterjes illata. Azért mindig találni benne cikkeket, amelyeket nem magukról írtak maguknak. A 96/2. számban ilyen Muhi Klára interjúja Zsigmond Vilmossal, aki az idegenbe szakadt mozgóképesek világtalálkozóján járt legutóbb az óhazában. Az 56-os emigráns operatőr imponáló filmográfiával dicsekedhet, Altman, Spielberg, Cimino vagy De Palma mestereknél állt a kamera mögé - a Harmadik típusú találkozások még az Oscart is meghozta neki. Miltényi Tibor írása Szilágyi Lenkéről már határeset, ködös mondatok váltakoznak benne találó észrevételekkel. A lényeg azonban nem lehet vitás: Szilágyi ritka jó fotós, boldog az a lap, amelynek dolgozik. (Fű alatt megjegyzem, hogy a többiek sem lehetnek nagyon boldogtalanok; bár a magyar sajtófotók többségének se íze, se bűze, s ezen nem segít sem az iskolás trükközés, sem a művészkedés - ám a szerkesztők ezt nem látszanak észrevenni.)
A Szellemképben jó még a levegős tördelés. Ez az, ami helyenként úgy hiányzik a Fényfüggöny barokkosan zsúfolt oldalairól. A Fényfüggöny igazából
három folyóirat
kumulációja, a főcímadó színházi rész után jön a képzőművészeti, filmes és performeres Frontvonal, végül a kortárs zenei Fehér zaj. Ez utóbbi - legalábbis itt, az őszi számban - maga a tökéletes belterj: a szerkesztő kedvenc irányzatáról - szabad improvizációs zene - írt, rendelt vagy fordíttatott írást, míg ellenben a lemezkritika saját zenekarának CD-it méltatja. Ezek után legalábbis meglepő, hogy a rovat mégsem érdektelen. Bár meg sem közelíti a színházi rész tágasságát, amelyben külföldi és hazai produkciókról egyaránt olvashatunk. Kékesi Kun Árpád példás ismertetést ad Robert Wilson legújabb előadásáról, a Persephonéról; leírása nyomán az is jó képet kap a darabról, aki sose látta még a legendás amerikai rendezéseit. Csontos Erika Nagy ("Szkipe") Józseffel csinált interjút, és kritikát is ír a Jel Színház új bemutatójáról (Kommentárok Habakukhoz). Végig élveztem Lajos Sándor írását a kaposvári Tom Paine-ről. A darab hőse, idézek: "a Danton-Petőfi-Che Guevara-vonalba illő hivatásos forradalmár, főállású szikra (kiemelés tőlem), aki az eszméket szállítja a rebellióhoz..." Lajos Sándortól való az az ismertető is, amely a nyáron Budapesten tartott bábfesztiválról szól, míg Abody Rita egy albán társulat zsámbéki vendégjátékáról ír nagy beleérzéssel. A Frontvonal szekcióban Szkárosi Endre közöl igen jó kritikát a kultuszfilmgyanús Trainspottingról.
A lapcsinálás - jó esetben - számról számra kiújuló harc a betűhívek és a dizájnerek között. Előbbieknek a szöveg az istenük, akkor örülnek, ha egységnyi helyre minél több betűt zsúfolhatnak össze, míg a tervezőszerkesztő köp a tartalomra, ő csak pofás oldalakat szeretne látni, mindenféle tipográfiai blikkfanggal, sok illusztrációval. (Sarkítok, persze.) Aztán valahogy kiegyeznek. A végeredmény a Fényfüggöny esetében majdnem tökéletes, sok jó írás, ritka szép küllem (tervező: Zalán Klára). Csak az olvasó nézi ki a szemét a pici, szürke betűk tengerén. De ne panaszkodjunk: végül is az a fontos, hogy van min jártatni a szemünket.
Bori Erzsébet
