Zene

Idén lenne hetvenéves Márkus László, ami egy hozzá hasonló "örök gyerek" számára szánalomra méltó kor, a visszaemlékezésre azonban nagyszerű alkalom. Érezhették ezt a Komédiumban is: november 16-án volt a premierje Dávid Sándor szellemidéző estjének.

Egy bátor kísérlet felemás eredményének tanúi lehetünk a Radnóti Színházban. A magyar rendezők több-évnyi megalkuvása után Valló Péter vette a bátorságot (utoljára talán a híres, Ascher Tamás-féle Három nővér esetében volt így), s négy részben, három szünettel állította színpadra a Ványa bácsit. Szakmailag teljesen érthető és indokolt ez a megoldás, mert Csehov - mint a többi nagy drámája esetében is - négy felvonásra osztotta a történetet, önálló epizódokkal, szigorúan felépített struktúrával, s a felvonásokat erős, snittszerű befejezéssel zárta le. A csehovi dramaturgiában kiemelt fontossága van a felvonások között eltelt időnek, ami lehet néhány óra, nap, hét, de akár egy év is. Azaz tessék a felvonások között szépen kimenni, cigarettázni, fecsegni, gondolkozni a látottakon, mustrálni a színházlátogatók toalettjét, társadalmi életet élni. Csakhogy a magyar néző mára elszokott ettől a hagyományos szaggatottságtól, kényelmessé tették az elmúlt évtizedek sűrítő felfogású rendezései, s inkább zavarja a helyzet, mintsem élvezetes a számára. Ez már rég nem a szüleink által mesélt, valóban ötfelvonásos Shakespeare-előadások korszaka, amikor még magától értetődő volt mindez. Néző vagy rendező hibája-e, nem tudom (inkább a koré), de ma a magyar színházakban az "inkább essünk túl rajta gyorsan" szemlélete uralkodik.

Kell egy csapat. Mándy - Moldova Karinthy II. Örkény - Bereményi (Darvasi) Ferdinandy Esterházy Kőrösi Nagy G.(áspár) - Spiró (Kukorelly) Tandori (Módos P.) Szöv. kap. Tarján T. Ezzel a csapattal - két csapatra való novellával - bárkit leverhetünk. ...e kötet írásainak mindössze specifikuma, ám nem a legfontosabb vonása, hogy éppen a labdarúgásról szólnak - mentegetőzik már a meccs után, az Utószóban a szöv. kap., pedig mi más lenne a legfontosabb vonás, mint a foci, a laszti, a bőr, a... Hogy mellesleg életről-halálról szólnak e novellák, hát istenem. A foci is életre-halálra megy, még kispályán is, még torinóra is. Hogy az antológia így közvetve kirajzolhatja a század történelmének a hazai szeletét, a harmincas évektől a háborún, 1945-ön, 1956-on, 1968-on át a hetvenes évekig - kit érdekel? Ebből van elegünk. De Gruber Karcsi és Baumgartner védései, az alattomos Mustár kettő, Tolvaj Ferdinánd jobbszélsőjátéka, a Vakk Bek, Edströmnek az a bizonyos, mindent eldöntő fejesgólja, egy Juhász István nevű ifijátékos góljai, a Budapesti Iszkra Olajbányász ritka győzelmei - ezekért érdemes (volt) meccsre járni, könyvet kézbe venni. Bár Edström gólja fájdalmas replay... (én úgy - rosszul? - emlékszem, a jobb sarokba ment - vánszorgott - be, hasonlóan Ciernatinski góljához, szegény Mészáros Bub, átkozott jobb sarok!) A gólok! Hiányolom Darvasi L. góljait (Gólok története, A portugálok [nem is A magyarok] című kötetből, a kötényeket [szintén Darvasi L., mármint ő kapta, igaz, a szöv. kap. az összeállításkor nem ismerhette e bőrösöket, talán majd egy bővített keretben]). Hiába kerestem Hamvai Kornélt (blasz kettő, csatár), pedig nem bajlódik sérüléssel, nemrég kapott Déry-díjat Márton partjelző fázik című (első) kötetére.

Többször és többen megjósolták már az elit és a populáris művészet küszöbön álló nászát, de az életre szóló nagy találkozás helyett eddig inkább csak könnyű flörtökhöz, egyestés elhálásokhoz volt szerencsénk. Ritka a jó matchmaker, talán ha három ilyen ügyködik ma a pályán. Az egyiket Stephen Frearsnek hívják, ő az európai a kis csapatban, és aranyból van a keze. Az angol free cinema nagyágyúi mellett tanulta ki a szakmát, és egy-két hollywoodi botlásától eltekintve csupa boldog házasságot szerzett. Újabban ingázik Európa és Amerika között, hol egy low budget zsánerfilm, hol egy méregdrága szuperprodukció, egyet ide, egyet oda. Az óvilágban Az én szép kis mosodámmal alapozta meg hírnevét, oda túl csak három évvel később csinálta meg magát, a Veszedelmes viszonyokkal, Choderlos de Laclos XVIII. századi levélregényének Christopher Hampton-féle átiratában. De még ezelőtt történt, hogy lefektette Sammyt és Rosie-t (Sammy and Rosie Get Laid, 1987), majd rá egy évre jól aláfűtött a Prick Up Your Ears kétértelmű című és egyértelműen meleg témájú, szokatlanul szókimondó mozidarabbal.

Az abszurd a színlapon kezdődik: a Thália Társaság előadása a Thália Színházban. Az épület befogadóként, héjként vendégül látja a húst, a magot, a levet, az ízt. A hús, a mag, az íz meg csendesen elironizálgat ezen. Választ például egy szerzőt. Mrozeket, a lengyelt, s egy darabot, a pár éve íródott Szerelem a Krímben címűt. S bemutatja - Magyarországon először. Betuszkolja a héjba, majd szétrepeszti a burkot kicsit, fergeteges sodrással, humorral, aktualizálással, en passant megemlítvén a befogadó színházak s a színészek, színésznék nehézségeit, a közönség hálás nyerítése közepette. Ez a mának szóló mondanivaló.

Amúgy Kolozsvárott játsszák, de két hete Kecskeméten is felbukkant Kárpáti Péter Méhednek gyümölcse című misztériumjátéka. Ez az eredeti cím; 1990-ben Az út végén a folyó címmel játszották a Pesti Színházban. Aki emlékszik rá, azt is tudja, hogy néhány előadás után le kellett venni a műsorról. Nyers és durva volt a Váci utcának. Az akkori rendező a véglények sokkolóan szánalmas életét hangsúlyozta, és talán az akkori szövegváltozat sem bontotta ki eléggé a mű költői-asszociatív-humoros rétegeit.

Nem illik egy kétfelvonásos színdarab csupán első feléről véleményt nyilvánítani, de az vesse rám az első követ, aki ilyen kezdet után ott maradt volna a folytatáson, s megállná szó nélkül. Egyszerűen elképesztő az a színháznak nevezett produkció, ami a gyanútlan nézőt a József Attila Színházban fogadja. A színmű, amit láthatunk, Spiró György bohózatként aposztrofált Vircsaft című drámája: egy ötlet- és szellemtelen történet, amely egy rendszerváltás utáni kisváros mindent behálózó, pénzorientált politikusi és vállalkozói elitjéről szól. Teszi mindezt kidolgozatlan dramaturgiai szituációkkal, idióta s egyben ízléstelen alapkonfliktussal (a maffiózó pénzbeszedők egy ostoba félreértés miatt egy középiskolai tanáron akarnak behajtani 30 millió forint adósságot), szánalmas szóviccekkel, a figurák és szövegek közhelyparádéjával és kőkeményen trágár drámai nyelvvel. S ez utóbbinál ne afféle árnyalt nyelvi finomságokra gondoljunk, amelyek fontos alakrajzoló és jelentéshordozó részei a drámának, mint például - hogy mást ne mondjak - a Csirkefejnek. Ez itten, kérem, a komikum fő forrása, az "őrző-védő" fiúk lökik a nagy dumákat, a közönség egy része pedig összepisili magát a gyönyörűségtől, hogy ilyen bunkóságokat már a színház sötétjében is hallhat. Ezenkívül derülnünk kellene az állandóan felcsörrenő maroktelefonokon, a helyi főmuftik primitívségein, a Tom és Jerryt bámuló izompacsirtákon, a fiatal csaj laza tinédzserszövegein, az ügyeletes rendőr korlátoltságán s így tovább.

"Kedves Madách Imre! Jobban mondva Ádám!Téged is hiába kísértget a Sátán...Lettél volna inkább Béry Balogh Ádám:Kurucz most a módi, nálunk ahogy látám!"Kovács András Ferenc: Arany János azt üzente Madáchnak, a tragikusnakMadách és a Tragédia? Szörnyű emlékek. Emlékszem középiskolai magyartanárnőm borzasztóan komolynak ható és persze rettentően unalmas fejtegetéseire valami tézis-antitézis-szintézis hegeli rendszeréről.

A hetvenes években Budapesten csak azt lehetett tudni a Tommy című rockoperáról, hogy alapmű, indoklásnak elég volt annyi, hogy a Who együttes csinálta, és ráadásul dupla lemezen jelent meg. Természetesen nem lehetett megvásárolni, azon keveseknek pedig, akik az anyag ismeretében egybehangzóan állították, úgy szar az egész, ahogy van, nem hittek a csodavárók. A legkitartóbb Tommy-kutatók most jutalomban részesültek. Az ősbemutató után huszonegy évvel magyar mozikba került a Tommy Ken Russell rendezte filmváltozata.

Semmiség az egész, szóra is alig érdemes. Néhány apró történet: Rohmer következetes, mint mindig. Úgy látszik, csak sorozatokat képes kieszelni. Az Erkölcsös mesék és a Komédiák és közmondások után itt a következő: egy háromrészes kisfilmsor. Anekdotagyűjtemény, mint az előzők. Történetkék, melyekben nem a csattanó az érdekes, és nincs tanulságuk. Viszont tele vannak részletekkel, apró, lényegtelennek tűnő dolgokkal. És elsősorban és legtermészetesebben beszéddel.

Ott voltak mindenhol. Figyeltek negyven éven át. Ismertük őket. Ismerni akartak minket. Beszélgettek és ittak velünk, aztán hazamentek, és ha gyanúsak voltunk, operatív jelentést írtak rólunk. Állambiztonsági ügynökök voltak. 1990-ig irányították, amit irányíthattak, még az is a tervük része volt, amiről nem is hinnénk. Most viszont végre utánaolvashatunk.

Nevezetes évfordulóink általában alkalmi kiadványok megjelentetésére késztetnek. A tisztes ünneplés óhajába némi önerősítési igény vegyül, az erkölcsi haszon mellett pedig joggal remélhetnek anyagiakat is a növekvő keresletre, valamint fokozott támogatási kedvre egyaránt számító kiadók. Ha külső tárgyi indok éppúgy akad, mint érdemes munka, csakugyan hálásak lehetünk a kerek számok iránti vonzalmuknak, hiszen régóta nélkülözött fontos eligazításokhoz, értékes művekhez jutunk általuk.

Polly Jean Harvey vidéki lány. Dorset és Somerset határa, ahol felcseperedett, háromórányira esik Londontól, nyugis hely. Jól elvan arra a birka, a latyak, a köd, a szél. Polly is elboldogult valahogy. A fiúkkal haverkodott, viselkedésében, öltözködésében is hozzájuk idomult. A szülők koncerteket szerveztek, otthon Captain Beefhearttal, Bob Dylannel traktálták, normális körülmény. Polly szaxofonozni tanult, aztán gitárra váltotta, olyan hangszer kellett, amellyel kísérheti az énekét.

Egyszer jutottam el Dog Eat Dog-koncertre életemben, és elég jól szórakoztam, hangos volt, gyors és ismerős, mozogtam, ittam, ismerkedtem a helyzettel, aztán hazamentem, és kábé félóra múlva elfelejtettem az egészet, ami még nem igazán jelent semmit, hiszen a Pap Rita némelyik slágere teljesen beleette magát az agyamba, osztán mégis úgy fekália az egész, ahogy van.