Tételezzük fel, a francia Deep Forestet alkotó Michel Sanchez és Eric Mouquet rendelkezik az alapvető világzenei tájékozottsággal. Michelről legalábbis az olvasható, hogy konzervatóriumi tanulmányai során jelentékeny népzenei gyűjteményre tett szert, még ha utóbb a dzsessznél, klasszikus zenénél ragadt is. Ericnek valamicskével kevesebb bizalmat szavaznék, ő a progresszív rockon és dzsesszen keresztül jutott el aktuális megszállottsága house-áig. 1991-ben még alkalmi munkák kötötték össze őket, majd (Michel gyűjteményéből) egy Salamon-szigetbéli dal new age-változatában teljes mellszélességben megjelent előttük a négykezes küldetés. Megismétlem: 1991. Nagyjából tizenöt évvel jártunk azután, hogy a nem túl távoli Németországban a Dissidenten komputerizált etnozenét adott elő, Peter Gabriel és Paul Simon úttörőjeként, bár ez csak érintőlegesen tartozik ide. Mindazonáltal ha a Deep Forest valóban rendelkezik az alapvető világzenei tájékozottsággal, akkor nagyon rossz lehet neki. Mert időnként csak-csak derengeni kezd, hogy a produkciójából kifelejtődött az eredetiség, az pedig, hogy az utánlövés mekkorát durran a piacon, az mégsem tétel.
Íródjék a Deep Forest mentségére: elég´ siralmas időket élünk. Bármily ártatlanul bontakozott ki a world music mozgalom, mára kőkeményen kommercializálódott. Nincs olyan (multinacionális kiadóhoz tartozó) afrikai sztár, aki fennakadna a fehér hallójáratokon: él tompulva, nyers puhulva - a hagyomány és a korszerűség egymás nyakába borult, már ahogy eufemizálni szokás. Jellemző: a Deep Forest által is nagyra tartott Youssou N´ Dour, miközben a Sonynál afropopularizálódik, a német független Networknél őrzi az autentikust. Csak hát az a helyzet, hogy míg Baaba Maal, Mory Kante, Salif Keita, Oumou Sangaré s a többi így is zseniális, addig a Deep Forest mindössze azokkal a jegyekkel rendelkezik, amelyekkel Grammy nyerhető: a problémamentes hullámlovasság szórakoztató szakosztályába való.
Az első album Dél-Afrikából, a második Kelet-Európából szippantotta ki a fő fogást; ráharapott Ausztrália, Japán és az USA, még David Byrne és Peter Gabriel is elérzékenyült. Ilyenkor következik a világ körüli turné, tiszta sor. Tizenkét tagú nemzetközi társulattal, hadd szóljon.
A Deep Forest lemezeit én nem nagyon, csak átlagosan rossznak tartom, súlytalan és érdektelen dolgok, de bumm. Nekem, ha szabad így mondani, inkább etikai természetű aggályaim vannak ezzel a muzsikával, erre pakoltak rá a Körcsarnokban egy kamionnyival. Hiába jött össze szépen Mexikóból, Kubából, Bulgáriából, Szenegálból, innen-onnan a társulat, szemernyivel sem vált élőbbé, hitelesebbé az előadás. A tovább erősített szintetizátorfrontot körbevették ütősökkel, bőgőssel, vokalistákkal: kész. Jól ütöttek, szépen énekeltek természetesen, de a Deep Forest global technója van olyan erőszakos, hogy ne engedjen oldani a szellemtelenségén. Ha sikerült volna megszabadulni Micheltől és Erictől, egészen vállalható lett volna a csapat.
Így azonban ez a zene, ez a koncert a lényeget pusztította ki a folkzenéből: a tisztaságát, a nemességét, a természetességét, a szépségét. Aztán adott neki dizsit, technót, dzsesszrockot és reflektorokat, ne szomorkodjék szegény.
Telt ház volt a Körcsarnokban, feneketlen siker. A végére Sebestyén Márta is előkerült, special guest. "Még soha nem volt ekkora zenekarom" - örvendezett, s ez végül is tény. Amúgy pedig, én azt hiszem, ő is pontosan tudja, hogy.
Marton László Távolodó
Körcsarnok, november 29.
