Lemez

Grigory Sokolov: Beethoven, Brahms, Mozart

  • - csk -
  • 2020. szeptember 20.

Zene

Ki a műfaj legnagyobb zongoraművésze? Ezt a kérdést a klasszikus zene ismerői és rajongói sosem tennék fel. Arra a kérdésre azonban, hogy a legnagyobbak között ki a legtitokzatosabb, nem nehéz válaszolni. Az idén hetvenéves Grigorij Szokolov egész pályafutása során rejtélyesen muzsikált. Soha nem akart ilyen lenni: természetéből fakadóan ilyen. Játékának egyik alapeleme, hogy nem nekünk játszik, hanem magának, kozmikus egykedvűséggel, kíméletlen részletgazdagsággal, inkább elviselve, mint óhajtva a közönség jelenlétét, csak a zenével kommunikálva. Előadásait különös tárgyilagosság, minuciózus pontosság jellemzi, játéka kérlelhetetlen, mint az örökkévalóság.

A háromlemezes újdonság, amely 2017-es és 2019-es koncertjeiből ad ízelítőt, előadói személyiségének valóságos enciklopédiája. Két CD és egy DVD egy kiadványban: a két CD-n Beethoven és Brahms, a DVD-n Mozart és Beethoven – és mindkettőn ráadások sokasága: Rameau, Schubert, Schumann, Chopin, Brahms, Debussy, Rachmaninov kisebb darabjai. A hanglemezeken megfigyelhetjük, hogy a klasszika területén (Beethoven) sokkal inkább érvényesül Szokolov játékának jellegzetes ritmikai és tagolásbeli akríbiája, míg a romantika területére érve (Brahms) ez oldódik: itt a zene egyszerűen nem tűri el az előadóra jellemző személytelenséget. A DVD azért fontos, mert Szokolovot látni is kell: a látvány a „jelen is vagyok, meg nem is” kétértelműségével tudatosítja a zenélés elvontságát. Ez így együtt Szokolov: egyszeri, kivételes, enigmatikus és megmagyarázhatatlan.

Deutsche Grammophon, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.