Az itthon is kedvelt sztárszaxofonos, Joshua Redman 25 évvel ezelőtti kvartettje állt újra össze. Annyi finomhangolás történt, hogy most már a lemez négy egyenrangú zenész produkciója, a zenekart nem Redman vezeti, ő csak első az egyenlők között. Nagyon különbözőek a négyük által azóta bejárt pályavonalak, sokféle stílust és jelentős művészi teljesítményt jegyeznek egyenként, ki-ki a saját zenekara(i) élén. Az „újra együtt” egészen különleges hangulatot hívott elő a zenészekből. Átütő energia árad, mégis hazaérkezősen nyugodt, derűs és motivált a zenekar mint kollektíva. Nincs olyan, hogy maguk elé néznek a földre, mert épp nem szólóznak, hallhatóan roppantul élvezik egymás társaságát. Ehhez persze olyan világosan megfogalmazott, szellemes és gördülékeny, petárdákat begyújtani képes új témák kellettek, amelyek itt hallhatók. Hármat a szaxofonos, kettőt Brad Mehldau zongorista, egyet-egyet a többiek jegyeznek. Mehldau szerzeményei rafkósak, Redman írta a „legmesélősebbet”, és nyitószáma komponálása közben a zongorista járhatott a fejében. Brian Blade dobos most sem hasonlít senkire, Christian McBride bőgős száma bolondozós. Júliusban adták ki a tavaly őszi stúdiófelvételt, de közben a járványhelyzet új kérdésekkel szembesítette a művészetet. Redmanék válaszai ezt a próbát is kiállják; annyiban időtlen ez a zene, hogy csak sorok közötti utalásokat tesznek a jazzhagyományra. Újításaik a járt úton maradnak, a legmagasabb szinten mutatják meg, hogy eszköztáruk szinte kimeríthetetlen. Komolyan veszik, hogy játszanak.
Nonesuch/Warner, 2020
