Zene

b> Ilyeneket ma már nem csinálnak! Akkor szokás ezzel jönni, amikor nagyon is csinálnak: valami olyasmit, amit régebben se nagyon csináltak, valami régi vágású dolgot, mondjuk egy pimaszul komótos vígjátékot. Amilyet most épp James L.

című darabját mutatta be a hétvégén a Forte társulat A Képek Ideje - Temps d'Images fesztivál keretében. Nem volt csalódás, az egyik legradikálisabb brit kortárs tánccsapat, az egykori DV8 Company alapítójának mozgalmas koreográfiája és rendezése - bár mi tagadás, terjengős volt egy kicsit.

Ügyes - ez jutott eszembe elsőként Dömötör András Kamra-beli rendezéséről; még valami elismerő csettintésféle is volt bennem, hiszen jól szórakoztam, s itt-ott még meg is rendültem Nádas Péter Szirénének című mega-giga-monumentális apokalipszisén. De ez az "ügyes", ez leginkább arra vonatkozott, hogy apokalipszist, totális pusztulást színre vinni három gumicsónakban - ez tényleg valami. Az ellenpólusról közelíteni a lehetetlen felé - ez legalább színházi válasz a dráma súlyos színházellenességére, még akkor is, ha a lehetetlen lehetetlen marad.

Eltekintve attól, hogy a címben beharangozott titkok egyáltalán nem titkok, hanem - köszönhetően a történettudománynak - közismert dolgok, vagy éppen megcáfolt tévhitek, az angol író könnyed, szórakoztató összefoglalója igyekszik nem elrugaszkodni a tényektől. Habarodott, örökletes elmebajban szenvedő, kéj- és pénzsóvár, tömeggyilkos vagy egyszerűen csak velejükig gonosz uralkodók és rokonaik sorjáznak a Valois-któl a Habsburgokon és Hohenzollerneken át Báthory Erzsébetig vagy a svéd Krisztina királynőig.

A tavalyelőtt berobbant White Lies pár évvel lemaradt a 2000-es évek közepén tetőző nagy Joy Division-revivalról, de a To Lose My Life című bemutatkozó lemez tartalmazott annyira jó slágereket, hogy az ember elnézte nekik a fáziskésést. Ráadásul a legendás manchesteri elődön kívül sikerült még magukévá tenni a Depeche Mode-ot, a Tears For Fearst, az Echo & The Bunnyment és a Midge Ure-féle Ultravoxot is.

A kanadai film eredeti címe (Young people fucking) pontosabban írja le, miről van szó: öt plusz egy pénisz (legyen akár hús-vér, akár plasztik) viszontagságos útjáról a gatyától egy szimpatikus testnyílásig. A már-már dokumentarista igényű film precízen csoportosítja az öt egymástól független epizód cselekményét verbális előkészületekre, az előjátékra, a koituszra, az abban beálló sajnálatos szünetre, az orgazmusra és végül az újabb orális aktusra, azaz a levezető beszélgetésre.

A tízéves jubileumi ®agar-koncertet szombaton a Trafóban tartották - stílszerűen, hiszen a zenekarnak nemcsak két lemezbemutatója volt már itt, de az első nagyobb koncertjét is ezen a helyen adta még 2001 februárjában. A buli persze telt házas.

Kirk Windstein talán az egyik legalulértékeltebb gitáros a metálszíntéren, hiszen a Pantera-énekes Phil Anselmo projektjéből igazi zenekarrá cseperedő Downban amolyan háttérembernek gondolja a közönség a jampecattitűddel bőven megáldott Pepper Keenan mögött, saját zenekarában, a Crowbarban pedig inkább frontemberként tekintenek rá. A beavatottak viszont már régóta tudják, hogy New Orleans környékén ez az aprócska, köpcös, lapátszakállas figura írja a legkirályabb riffeket, hiszen egyrészt a Crowbar lemezek egytől egyig az ő keze nyomán lettek telepakolva mamutsonka-vastagságú gitársávokkal, másrészt a Down-dalokban is ő volt ott a leginkább szerzőként Anselmo mellett.

A sikerszerző sokadik thrillere úgy indul, mint egy hollywoodi B film. És úgy folytatódik, hogy az első mellé becsatlakozik egy második B film.

A Fujiya & Miyagit illetően rég megoldódtak a rejtélyek: persze hogy nem japánok, és nem is ketten vannak (bár voltak annyian is). Mikor (bő tíz éve) az angliai Brightonban a szintis/bítkovács Steve Lewis és a gitáros-énekes David Best életre hívta közös produkcióját, egy patinás japán édességbolt-hálózat (Fujiya), illetve a Karate kölyök című míves alkotás Pat Morita által megformált idős mestere (Miyagi) nevét vették fel.

"A haldokló bámulatosan tiszta hangon énekelt és oly nagy odaadással hogy a vad hegyek közé indulók talán még vissza is fogták kissé a lovaikat hogy annál tovább hallgassák mivel ebben az elszántságban maguk is osztoztak vele." Cormac McCarthy ír az érces hangon daloló haldoklóról a Véres délkörökben, a könyvben, amit Dylan Carlson olyan sokat emlegetett, amikor 2005-ben, sok év hallgatás után visszatért. Nemcsak a közönségéhez tért akkor vissza, hanem az életbe is.

Noha a Social Distortiont a kaliforniai melodikus punk meghatározó szereplőjeként, illetve mára egyik utolsó, még aktív alapító atyjaként tartják számon, a zsáner fel-le hullámzó népszerűsége nem érintette meg különösebben a harmincéves zenekart. Mike Ness énekes-gitárosba (képünkön) szorult ugyanis annyi különlegesség, hogy évtizedeken át is lebilincselő maradhasson.