Lemez - Háború és háború - PJ Harvey: Let England Shake

  • G. A.
  • 2011. február 24.

Zene

Miközben a 90-es évek alternatív hősnői javarészt már réges-rég eltűntek a színről, vagy megszűntek érdekfeszítőnek lenni, nyolcadik lemezén PJ Harvey megint valami hallatlanul izgalmasat hozott össze. Megint, hiszen húszéves karrierje során Harveynak még egyetlen érdektelen megmozdulása sem volt – mindazonáltal az elmúlt tíz évben készült munkái (az Uh Huh Her kisebb, a White Chalk nagyobb mértékben) arra is rámutattak, hogy lehet egy-egy lemeze konceptuálisan érdekes úgy is, hogy közben nem feltétlenül marad hallgatható.

Ez az új anyag azonban minden fronton teljes siker.

A Let England Shake háborús lemez, középpontjában a Gallipoli-félsziget első világháborús ostromával, de természetesen Anglia közelmúltbeli haditevékenysége sem marad rajta érintetlenül. Szó sincs ugyanakkor feltartott mutatóujjas történelemóráról vagy kínos protest-songokról: nagyszerű dalszövegeiben Harvey az olcsó analógiákat épp oly sikeresen kikerüli, mint a plakátszöveges harsány hatásvadászatot. Lemeze valójában nem is a beazonosítható eseményekről szól, inkább egy létállapot a tárgya: dalaival azokhoz a pillanatokhoz húzódzkodik ezúttal közel, amikor – ahogy az a letaglózóan gyászos All And Everyone soraiban áll – halállal telik meg minden e világban a levegőt, az ivóvizet és a napsütést is beleértve.

A komor témától nem lett volna idegen a White Chalk bizonytalanul imbolygó zongorafutamokra felfektetett gótikus horrorzenéje, ám Harvey ezúttal jóval stabilabb formák felé fordult – miközben megtartotta az előző lemezén kikísérletezett, magas hangokra boltozott törékeny énekstílust (szerencsére az ott sokszor elviselhetetlen modorosság mellőzésével). A Let England Shake néha rockba fordul ugyan, de alapvetően folkdalokból épül fel. Titkokkal teli, ködös, feszültségdús, de mindig inkább lefojtott folkszámokból. Hangszerelésük egyszerű, de minden motívum lefegyverzően ötletes: az alapvetően gitárra, billentyűkre, dobra és autoharpra írt, a hallgatót fekete dallamcsápjaikkal mind a tizenkét állomáson szorosan körbehálózó dalokba például itt-ott fúvósok lépnek hol csatába invitáló melódiákat (The Glorious Land), hol pedig gyászindulókat idézve (All And Everyone). Vagy ott van az első kislemez, a Written On The Forehead: egy William Orbitot idézve vibráló szintetizátor-motívumon csúszkáló énekkel indul, amire aztán rásimul egy spirituálészerű kórus, miközben a zenekar reggae-ből építkezve kezd játszani alá, hogy megágyazzon a dalban refrénszerűen fel-felbukkanó Winston Holness-hangmintának. Háromperces popszám, kerek, mint egy alma – és közben nem csupán szokatlan ízű, hanem szerfölött kábító is.

Island/Universal, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.