Miközben a 90-es évek alternatív hősnői javarészt már réges-rég eltűntek a színről, vagy megszűntek érdekfeszítőnek lenni, nyolcadik lemezén PJ Harvey megint valami hallatlanul izgalmasat hozott össze. Megint, hiszen húszéves karrierje során Harveynak még egyetlen érdektelen megmozdulása sem volt – mindazonáltal az elmúlt tíz évben készült munkái (az Uh Huh Her kisebb, a White Chalk nagyobb mértékben) arra is rámutattak, hogy lehet egy-egy lemeze konceptuálisan érdekes úgy is, hogy közben nem feltétlenül marad hallgatható.
Ez az új anyag azonban minden fronton teljes siker.
A Let England Shake háborús lemez, középpontjában a Gallipoli-félsziget első világháborús ostromával, de természetesen Anglia közelmúltbeli haditevékenysége sem marad rajta érintetlenül. Szó sincs ugyanakkor feltartott mutatóujjas történelemóráról vagy kínos protest-songokról: nagyszerű dalszövegeiben Harvey az olcsó analógiákat épp oly sikeresen kikerüli, mint a plakátszöveges harsány hatásvadászatot. Lemeze valójában nem is a beazonosítható eseményekről szól, inkább egy létállapot a tárgya: dalaival azokhoz a pillanatokhoz húzódzkodik ezúttal közel, amikor – ahogy az a letaglózóan gyászos All And Everyone soraiban áll – halállal telik meg minden e világban a levegőt, az ivóvizet és a napsütést is beleértve.
A komor témától nem lett volna idegen a White Chalk bizonytalanul imbolygó zongorafutamokra felfektetett gótikus horrorzenéje, ám Harvey ezúttal jóval stabilabb formák felé fordult – miközben megtartotta az előző lemezén kikísérletezett, magas hangokra boltozott törékeny énekstílust (szerencsére az ott sokszor elviselhetetlen modorosság mellőzésével). A Let England Shake néha rockba fordul ugyan, de alapvetően folkdalokból épül fel. Titkokkal teli, ködös, feszültségdús, de mindig inkább lefojtott folkszámokból. Hangszerelésük egyszerű, de minden motívum lefegyverzően ötletes: az alapvetően gitárra, billentyűkre, dobra és autoharpra írt, a hallgatót fekete dallamcsápjaikkal mind a tizenkét állomáson szorosan körbehálózó dalokba például itt-ott fúvósok lépnek hol csatába invitáló melódiákat (The Glorious Land), hol pedig gyászindulókat idézve (All And Everyone). Vagy ott van az első kislemez, a Written On The Forehead: egy William Orbitot idézve vibráló szintetizátor-motívumon csúszkáló énekkel indul, amire aztán rásimul egy spirituálészerű kórus, miközben a zenekar reggae-ből építkezve kezd játszani alá, hogy megágyazzon a dalban refrénszerűen fel-felbukkanó Winston Holness-hangmintának. Háromperces popszám, kerek, mint egy alma – és közben nem csupán szokatlan ízű, hanem szerfölött kábító is.
Island/Universal, 2011
