címû darabját mutatta be a hétvégén a Forte társulat A Képek Ideje - Temps d'Images fesztivál keretében. Nem volt csalódás, az egyik legradikálisabb brit kortárs tánccsapat, az egykori DV8 Company alapítójának mozgalmas koreográfiája és rendezése - bár mi tagadás, terjengõs volt egy kicsit. A szerelem-élet-halál tengelyén épül fel e meglehetõsen konfrontatív és a kortárs tánc punkjára jellemzõen provokatív elõadás. Zene (a magyar népzenétõl a technóig), tánc és szöveg váltja benne egymást a különbözõ egyéni és kollektív forradalmak történetei során. A géppuskalövések nyomán támadt rángatózásokból is vibráló, repetitív mozgássor jön létre - és itt még arra gondolunk, hogy ötvenhatról lesz szó, s a brit nemzeti csoda megmutatja nekünk, hogy õ mit is gondol errõl. De aztán hirtelen egy törtütemes diszkóban találjuk magunkat. Nem romantikus megemlékezés ez hát, hanem inkább afféle antropológiai tanmese szórakoztató musicalbe foglalva: a paradigmaváltások és az egyén forradalmának bemutatója - slágerekkel. A szerelemrõl, párkapcsolatokról szóló monokomédiák töredékes párbeszédekkel kerülnek elénk: a Barbi és Ken bábjelenet a legviccesebb, a József Attila-verssorokra eltáncolt drámák pedig a legszomorúbbak ezek közül. Közben egyáltalán nem furcsa, hogy az angol fordítások alapján nem Petõfit, a forradalom költõjét választotta a forradalomról szóló darabhoz az alkotó bohóc, aki semmit nem vesz komolyan - önmagát a legkevésbé, és pontosan ez az ironikus önreflexió teszi könnyebbé a darabot.
A közönség azért nem ússza meg inzultus nélkül, de csak a fülébe énekelnek, meg beszélnek hozzá. A Forte társulat színészei és néhány más, a csapatmunkába az elõzetes workshopok során beválogatott táncos alaposan elsajátította a Charnock-féle elméletet, ami arról szól, hogy légy önmagad akkor is, amikor bemész a színpadra. A totális színház itt kezdõdik, ezzel a felszabadultsággal és könnyedséggel.
Trafó, február 18.
**** és fél
