Zene

Franz Kafka elbeszélésére gondolva kétségkívül riasztó ötlet elképzelni egy látványos nagyoperai színpadot kórussal és hatalmas statisztériával, mégis túlzott szerénységnek tűnik kamaraoperának nevezni ezt a remek, élvezetes és szép darabot. A színlap ugyanis nyolc szerepet nevesít - számos klasszikus opera jól megél ugyanennyivel.

- hirdették a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum 2009-ben megnyitott új attrakciójáról. A hazai legekkel szemben szkeptikus vagyok, most azonban nem csalódtam.

Bár tudjuk jól, mit jelent, amikor egy lemezt a kedves és bájos jelzőkkel próbálják körülírni (szerethető, de nem túl emlékezetes, nem is túl izgalmas), én mégsem kopnék le ezekről a szavakról, annak ellenére sem, hogy jelen esetben egy 44 éves férfi dalairól beszélünk. A Realism ugyanis úgy tud mindvégig k.

Az ember korai, hovatovább első - logikusan bőrbe kötött - kiadásán röhögni hálás dolog, avval a könnyen beemelhető illúzióval kecsegtet, hogy lám, ha régen ennyire hülyék, idétlenek és szerencsétlenek voltunk, akkor most már okosak, ügyesek és szépek biztosan, ördögök az ágyban. Kedvencem e tekintetben a Folytassa, Cleo! sötét germán rabszolgája, aki először héjastul zabálja a banánt, és fumigálja, mire a kifinomult rómaiak rászólnak, hogy tán húzná le, egy cseppet tétovázik, aztán a lehúzott héjat eszi tovább, "így mindjárt jobb" felkiáltással. Két dolog van itt a stúdiók világában is egyre népszerűbb színművész, Jack Black viccelődő ószövetségi turnéja kapcsán, ami feljegyzendő - egymásból következnek.

Szőke, elmúlt negyven, meghízott és nincsenek ötletei. Egy táncos-koreográfusnak ez ciki, maximum elszórakozhat a gondolattal, hogy mi történne, ha a mostani tudásával újrarendezhetné az összes darabot.

A fin de siécle, és még azon túl is, a múlt század húszas-harmincas éveinek ünnepelt szerzője nemcsak hazájában, a franciák számára, de Európában is George Sand után "az" írónő megtestesítője. Értékelésekor azonban már akkoriban is rendre fölvetették, hogy sikerében mennyi a része a körülötte kialakult mítosznak: pornográf elemeket is tartalmazó korai írásainak, magánéleti viharainak.

Ha korábban nem is, az utóbbi két-három évtized elektronikus (tánc)zenei mozgalmának - némelyek által, némi kárörömmel, már csak múlt időben emlegetett - tündöklése nyomán alaposan átalakult mindaz, ahogy és amit a zene felől gondolunk. Ennek a fokozatosan bontakozó trendváltásnak, a zene, mindenekelőtt az elektronikus eszközökkel előállított muzsikák történeti, esztétikai, sőt néha (mondjuk leginkább érintőlegesen) zenepszichológiai, jogi-etikai és társadalmi kérdéseinek vizsgálatára vállalkozik e valóban hiánypótló tanulmánykötet. A számtalan szerzőt (közöttük hazai bedolgozókat és külföldi szaktekintélyeket) és ennek megfelelően megannyi megközelítésmódot összehozó munka - legalábbis első benyomásra - zavarba ejtően halmoz egymás mellé zenetörténeti reflexiókat, kultúrelméleti megközelítéseket, diskurzusanalízist, zeneérzékelési traktátusokat és dizájnközéppontú kütyüelemzést - de belemerülve a szövegekbe utóbb szépen összeáll a kép, még ha valamennyi szöveggel nem is lesz elégedett az olvasó.

Nem tartozik a 2000-es évek nagy befutói közé, nem paradigma- vagy trendalkotó zenekar, mégis nehezen megkerülhető együttes, amely az elmúlt öt esztendőben lépésről lépésre az amerikai független színtér legfontosabb formációi közé emelkedett. Majdnem híres zenekar, több majdnem tökéletes nagylemezzel - ez a Spoon a texasi Austinból.

Vannak ezek a kínos társasági helyzetek, mikor valaki nagy elánnal nekiveselkedik egy sztorinak, de valahogy nem találja a megfelelő szavakat, a körülötte ülők rohamosan csökkenő érdeklődéssel hallgatják, de ő csak mondja és mondja, s minél tovább nyújtja, annál kellemetlenebbül érzi magát (már a szomszéd asztaloknál is) mindenki. Végül legyint egyet, és feladja valami olyasmivel, hogy "áh, mindegy, így nem az igazi, látnotok kellett volna...".

Szinte napra pontosan két évvel - a berlini filmfesztiválon megejtett - bemutatója után elérkezett mihozzánk is az Élet, amiről az angyalok álmodnak (1998) alkotójának "új" filmje, a Julia. Az energiatakarékosnak nyugodtan nevezhető (1999-ben a nagy dobás lendületéből még kiszaladt a Kis tolvaj, aztán csak a hírek jöttek, hogy min és kivel dolgozik) maestro, egyben a francia mozi örök nagy reménysége, Erick Zonca azt mondta a Juliáról, hogy nem remake-je az John Cassavetes Gloriájának (1980), inkább valamiféle hommage lenne - hát, ő tud fransziául. Mi mindenesetre utánanéztünk a dolognak, s akkor már nem felejtettük ki a sorból Sidney Lumet vállaltan is remake-nek készített, 1999-es Gloriáját sem. Amit annál is jobban tettünk, mert Zonca sem mulasztott el megemlékezni róla - ám mielőtt erre kitérnénk, szóljunk a mézesmadzagról, melynek egyik végén Gena Rowlands, a másikon pedig Tilda Swinton fogja közre Sharon Stone-t.

Kód-dekód: tudjuk, mit gondoljunk, amikor a Kamra egyik oldalajtaján belép Mészáros Béla és a férfiruhába öltözött Jordán Adél, és bejelentik, hogy Calderón Az élet álom című darabját fogjuk látni. Itt és most együtt fogunk elgondolkodni életről és álomról, játszók és nézők. A játéktéren mintha terepasztalok - de csak jókora pokrócok vannak, ez itt a barlang maga, a hegygyomor; az egyik pokróchegy alatt éppen elfér Segismundo, a rabláncon tartott herceg, a falon pedig egy föl-le csapható széles polc, pont, mint az állatkertben a majmoknál. Már mindent tudunk arról, hogyan tartják Segismundót, aki hamarosan maga is szenvedélyesen számol be a legfőbb hiányról, a szabadságról; nagyon is artikuláltan fejezi ki magát, Clotaldo, a tanítója jó munkát végzett, ennek a fiatalembernek vannak fogalmai. Tudja például, mi az álom. Csak azt nem tudja, mikor álmodik. Mi sem.

A Trafó legújabb kiállítása egyrészt válogatás a Stuttgartban 2009 nyarán megrendezett nagy nemzetközi kiállítás (Szubverzív gyakorlatok. Művészet a politikai elnyomás alatt Dél-Amerikában és Európában, 1960 és 1980 között) műveiből, másrészt a megváltozott dimenziók és az ebből fakadó műközi kapcsolódások miatt sokkal inkább önálló kurátori munkának tekintendő. Erőss Nikolett úgy válogatott, hogy a kelet-európai térség is megjelenjen, a nálunk kevésbé ismert latin-amerikai is megmaradjon, és arra is legyen példa, hogy mit lehet tenni.

"Magyar Narancs: Idén Paul Schraderrel forgattad Yoram Kaniuk regényét a holokausztról és annak pszichés utóhatásáról. Jeff Goldblum: Schrader így jellemezte a filmet: egy férfi, aki egyszer kutya volt, találkozik egy kutyával, aki egyszer ember volt.

A furcsa című félreolvasó-napló zömmel szingli, webaddikt nők intellektuális, vágyteljesítő blogja - egyszersmind az utóbbi idők egyik legeredetibb, minimalista formában elővezetett társadalomkritikája is. Félreolvasások puritán listája az oldal: posztjai szavakra és tőmondatokra korlátozódnak, zárójelben az eredeti szóalakkal. A Freud szikár formában közöl, néhol mégis kéretlenül sokat árul el bejegyzőiről, amikor privát bloghoz hasonló intim csatornaként működik a panaszosok számára.