A "friss" hazai megjelenés a szerző 1990-es Végzetes érdekek (Everybody Wins) című filmje, minek kapcsán - kell-e mondani, vesztünkre - arra gondoltunk, körülnézünk a honi halpiacon, tartunk egy kis áttekintést a magasan jegyzett életmű elérhető tájain. Nos, az egykori dühöngő ifjak, az ötvenes-hatvanas évek brit új hulláma, a free cinema egyik elindítójának s a későbbi hollywoodi maestrónak itthon az említetten kívül csupán az 1978-as Pokolról pokolra (Who'll Stop the Rain) című filmje létezik DVD-n. Aki nem dobta még ki a VHS-lejátszóját, boldog ember, mert kikölcsönözheti A francia hadnagy szeretője (1981) viseltes kópiáját. Az olyan művek, mint a free cinema alapvetésének számító Szombat este, vasárnap reggel vagy éppenséggel a profi, jó ízlésű életrajzi filmek egyik népszerű mintadarabja, az Isadora (1968) meg úgyis csak megzavarnák a kotnyeles közönséget. Persze kapásból tudnánk tíz-tizenöt hasonló kaliberszámú nevet mondani, akinek ugyanez a sorsa a hazai pályákon - pusztán a miheztartás végett. Hogy messzebb ne menjünk, van egy fogadásunk arra is, hogy az irály másik három legendája, Tony Richardson, Lindsay Anderson vagy John Schlesinger is ilyen cipőben jár a magyar DVD-kölcsönzők mellé.
Ez a helyzet leginkább azért nagy marhaság, mert az olasz neorealizmuson túl a brit neorealizmus, a free cinema az, aminek hatása napnál is világosabban látszik napjaink progresszívebb mozgóképes törekvésein (a magyarokon is). És az ostravai születésű, s a nácizmus elől - gyerekként, a családjával - még épp időben Angliába menekülő Reisz kétségkívül egyik vezéralakja volt e "mozgalomnak" mint univerzális filmes szakelem, vágó és kritikus, dokumentarista és világmegváltó.
*
A hullámok legfőbb jó szokása persze az, hogy előbb-utóbb partot érnek, s ebben a britek különösen fürgének bizonyultak, nevezettek voltaképpen előbb "oszlottak fel", mint a Beatles. A 68-as Isadora (Duncan művésznő életéről szóló film) már teljesen tipikus hollywoodi stúdiódarab (Universal). A kocka el is vetődött. Reisz még 1974-ben elkészíti a maga amerikai Dosztojevszkiját (A játékos), hogy mi is végre elérhessünk 1. számú vizsgálandó objektumunkhoz, Robert Stone a posztvietnami tüneteket leíró Dog Soldiers c. regényének adaptációjához, a Pokolról pokolrára magyarított című Who'll Stop the Rainhez. Hogy miért kellett a filmben meghatározó hangulati, dramaturgiai feladatokat teljesítő Creedence Clearwater Revival-sláger (a patvarba is, hát egy kozmikus örökzöld az!) címét lecserélni erre az üres izére, az nyilván titok, de már elég régen feladtuk az efféle rejtvények fejtegetését (biztos, mert van egy hétpecsétes kátéja a magyar filmforgalmazásnak, ami kötelezővé teszi).
Nos, amint az elmondottakból is kitetszik, Karel Reisz működése elválaszthatatlan az irodalomtól, számos adaptációin mind valami - felettébb tiszteletre méltó - "műfordítói" igyekezet mutatható ki. A két főműve kifejezetten tankönyvi eset. A Szombat este, vasárnap reggel gyakorlatilag a jelenidejűség, az egylevegőjűség ritka csúcsteljesítménye, amikor egy látásmód szinte együtt találja meg saját hangját szóban és képben; nehezen lenne eldönthető, hogy hol lenne ma a nottinghami proletár sutyerákból vitathatatlanul nagy íróvá emelkedő Alan Sillitoe (lásd még a moziban: A hosszútávfutó magányossága) kora és köre mozistái nélkül, s ugyanez a helyzet a free cinemásokkal is vele kapcsolatban. (Sillitoe épp Reisz halálának évében adta ki a Szombat este, vasárnap reggel negyven évvel később játszódó folytatását, a Születésnapot). A Harold Pinterrel közösen feldolgozott John Fowles (lásd még a moziban: A lepkegyűjtő) regény, A francia hadnagy szeretője viszont épp az ellenkezője. Nem is adaptáció, hanem implantáció, végtagcserés támadás, egyszerű, mint a pofon: míg a könyvben egy kortárs (a múlt század hatvanas éveinek végén működő) író küzd avval, hogy összehozzon egy száz évvel korábbi romantikus művet, addig a filmben egy forgatáson alakul ki a mesék korokon áthatoló összecsúszása.
A Pokolról pokolra azonban egy harmadik utat jár, valamiféle szinkrontolmácsolásra tesz kísérletet, amennyiben az akkorra már teljesen bejáratott két közlekedési eszköz, a posztvietnami regény és film között jelel. A (nem túl) messziről jött ember nyilvánvalóan eminens igyekezete látszik itt: egy kizárólagosan amerikai műnemben amerikaibb dolgot farigcsálni a helyi erőknél - olyan gyerekbetegség, amit minden hollywoodi bevándorló elkap, és kevesen növik ki (hisz épp ezért jöttek). A Pokolról pokolra is súrlódás nélkül simul a dús hasontárgyú halmaz nívósabb egyedei közé. Csakhogy, csakhogy van benne vékonyka visszafelé vezető szál...
A többszörösen balek kezdő újságíró első haditudósítói fellépésén különösen a szívére veszi, hogy Vietnamban éles lőszerrel folyik a küzdelem, és első felindultságában szert tesz a helyi csibészektől 2 kilogramm heroinra, hogy ebben a csúnya világban eztán ő gazember lesz, drogkereskedő. A szajrét szabódó haverjára, Nick Nolte-ra, a tengerészre bízza, hogy juttassa el - szerény esemény utáni javadalmazás ellenében - neje őnagyságának, a kedélybeteg könyvesbolti kisegítőnek. És innen Nolte veszi át a főszerepet, és futja végig a reá kimért dacutat, ami - nem is kell nagyon akarnunk - már Arthur Seaton menete, vagy még inkább a hosszútávfutó magányossága, szlalomozása hollywoodi kalandok és paravánok között, a halálbiztosan borítékolható (mert csak egyféle létezik) vég felé.
Ez a tökéletes hollywoodi mimikri erénye, és veszte is egyben a Pokolról pokolrának, hisz egy ma is roppant szellemesnek ható gyöngyszem, ami viszont észrevétlen marad nyakláncon, ahova felfűzték... És hogy milyen kicsi a világ, azt Valuska János (Werckmeister harmóniák) vasúti vágánytengelyben masírozó alakja és Nick Nolte nagy lelépése igazolja.
*
Ha a kulcsunk valóban a szerzőnk és az irodalom közti csapóajtót nyitja, akkor minden okunk megvan örülni az 1990-es Végzetes érdekeknek, hiszen ezt Arthur Millerrel (lásd még a moziban rengetegszer, említsük a Kallódó embereket, abban játszott Marilyn Monroe) bűnszövetségben követte el. Reisz gyakorlatilag utolsó mozis fellépése (2002-es haláláig vannak még tévés munkái) egy jókedvvel elővezetett, ám elég szomorú "a végzet bolond lánya" történet, amiben minden szereplő súlyos mentális kihívásokkal és minduntalan a többi szereplővel küzd. Látszólag életre-halálra, valójában különösebb tét nélkül. Ám mire épp megmérgednénk e tétnélküliségen, rá kell jönnünk, nem általa, hanem éppenséggel belőle tudhatunk meg valamit - ugyancsak keveset. Nem egy bolhacirkusz előadása ez, alkalmasint egy rovargyűjtemény produkálja magát Reisz vásznán, s a kettő közti különbség a lényeg. Másként csinálják az élők (az emberi bolhák), s másként a holtak (a fényes páncélú, átbökött szívű díszpéldányok). Nick Nolte eszméletlen, határozottan parókának tűnő frizurában adja a híres és rámenős magándetektívet, és egy szempilláját sűrűn összeverdeső cédácska igézetében keresi a gyilkost, aki a magasabb körök és drogbiznisz közötti korridorban motorozik ingajáratban, majd kellő időben harap a fűbe ahhoz, hogy az ügye az érintett érinthetetlenek megnyugvására érjen véget. A végkifejlet egyenesen Philip Marlowe problémáit idézi, miszerint e megváltoztathatatlansággal küzdeni kell-e, vagy lehetőleg úgy elősegíteni, hogy a vállalkozónak is meglegyen a tisztes haszna belőle. A párhuzam szembeötlő, kurva mind a kettő: a kurva is, meg aki hagyja is (a világ ilyetén folyását). A haszon persze csak ideig-óráig haszon, egy nagy löket a véghez vezető úton, az jár jobban, aki morogva lelép, de az sem viszi el szárazon - a következő filmbe még bizalmatlanabb képpel tér vissza. Természetesen épp a cím ellenkezőjéről van szó: mindenki veszít - a Végzetes érdekek a felülemelkedve beletörődés kétségkívül hangulatos, helyenként még mindig szellemes filmje, ami azonban már távolról sem annyira elementáris, mint az önmagát tudatosan formai bilincsekbe szorító Pokolról pokolra.
*
Összegezve: a munkák látható igényessége, a csak a legnagyobbakra jellemző hangulatfestő erő és mesélőkedv mind megéri az utánjárást, de nagy művekért továbbra is ki kell várni a filmmúzeumok évfordulós nekibuzdulásait.
Pokolról pokolra: Fantasy Film; Végzetes érdekek: Klub Publishing
