Egyáltalán nem meglepő, hogy Goldoni darabjai mindenhol és bárhol otthon lehetnek: bársonyfüggönyös színházban és szabadtéri fesztiválon, súlyos profik és lelkes amatőrök kezén. A zsámbéki produkció egyik sem - leginkább ígéret, egyelőre be nem váltott. Amúgy Goldoni erre is jó: biankó csekk.
A Terecske kivált alkalmas mindenre - és Nádasdy Ádám fordítása legalább ilyen készséges -, tetszőleges mintavétel, kínálják magukat a figurák, akik szerelemre, biztonságra vágynak, közel laknak egymáshoz, és átjárnak egymás életén. Ismerős alakok, magunk is könynyen rámutatnánk egyik-másik szomszédra. Összefonódásuk, mindennapi viharaik az érzelmi skála távoli pontjai közt cikázhatnak: lehet finom és durva, sós és édes, sírós és nevetős a hangnem - avagy lehet mind egyszerre.
A rakétabázison a díszlet könnyen adja magát: külvárosi panelféleség, felcsicsázva-kiegészítve műanyag hullámlemezzel, dróthálóval, léccel, ami akadhatott a környéken; ez persze már nemcsak díszlet, hanem maga az értelmezés vagy intonáció: itt ugyanis nem az olaszos bővér, hanem az egzisztenciális nyomorúság diktálja a férfiért-férjért folytatott csata eszközeit és fordulatait. Lecsúszott népség pucér indulatai, ingatag szövetségei és mindenekfelett az önérdekek kormányozzák az életet errefelé.
Ennyit talált ki Kovács Dániel rendező - és ez nem kevés, de nem is elég egy jó előadáshoz. A Szputnyik Hajózási Társaság produkciójában alaposan végig van gondolva egyenként majd' minden figura: hogyan bomlik le a tradicionális Goldoniból a két özvegyasszony a két eladósorban lévő lánnyal (külvárosi proli lesz belőlük, szinte fölsejlik a gang a hátuk mögött, amikor ordibálnak; Takács Nóra Diána és Hay Anna remekül rajzolja el a karakterüket). A lányaik sem semmik: Pető Kata vadmacskáját frappánsan ellenpontozza Koblicska Lőte neurotikus hisztérikája (aki egy roham csúcspontján szoborrá merevedve szépen bepisil). Aztán: igazán jellegzetes Orosz Ákos alakításában a sarki kocsmából szalajtott "álmok hercege", a tréningruhás agresszív Romeo is, aki időben lekevert jókora pofonnal tudatja ifjú feleségével, hogy merre hány lépés. És jó a társadalmilag kicsit följebbről idepottyant ábrándos leány is (Téby Zita színes-energikus játéka), aki bácsikája szordínós terrorjából szabadulna egy messziről jött ember (persze hogy gróf, mi más) karjaiba; ez a "bárhová, csak el innen" esete, ennyit a grófról és a társadalmi mobilitásról. Amúgy a gróf is rendben van; Jankovics Péter egyszerre veszi balekra és sejtelmesre. És jó az ugyancsak gyorsan kiházasítandó kamasz fiú anyját játszó Székely Rozi is, aki rezignált proletár asszonyt skiccel oda nekünk.
A figurák színesek, az üzenet egyszerű: itt ugyan mindenki bunkó és proli, de vannak színes vadvirágok, és az élet különben is él és élni akar, ugye. De ebben a jelzésekkel agyonzsúfolt produkcióban sokszor fontos jelenetek csapják agyon egymást, mert nem sikerült megoldani az egyidejűséget (emitt még hangos tivornya, amott fontos, ám hallhatatlan dialógus; emitt lényeges szóváltás, amott még lényegesebb nászéjszakazajok versenyeznek változó győztesekkel). És ugyancsak lehetne sorvezető a számos (elidegenítő és ironikus) hangeffekt is: tus vagy szignál, hozzá az obligátnak mondható kimerevedés és megmerevedés - de hát ez is hol van, hol nincs, ezért aztán elvész a tömegben. Már épp hálás közönsége lennénk annak, hogy az It's My Life tombol a gróf leánykéréséhez, de ez is annyira esetleges, hogy ha lenne egy diszkó a szomszédban, megesküdnék rá, hogy onnan jött a zene, akárcsak valami földerengő rap, amit ideúsztatott a nyáresti szellő. Vagy: felbukkan egy fura őrző-védő - Molnár Gusztáv "nyakatlan" erősfiúja lehetne fenyegető, ha legalább még egyszer fenyegetné őket, de nem fenyegeti. Hanem átváltozik homályos cateringfiúvá: elszámol az esküvői buli után.
Az esküvői buli egyébként csúcspont, rengeteg jó részlettel és nagy zűrzavarral. Begördül egy ugyancsak lepukkant lakókocsi - de a szélét vörös izzósor keretezi, micsoda finom mutatása a helyi luxusnak! -, és szépen lassan belezsúfolódnak mindannyian, az asszonyok kigyönyörűzik magukat, Takács Nóra Diána mesterien billeg a hihetetlen tűsarkúban a tarackoson; ebben is van valami igazán mély: fölvenni a "szép ruhát", és tényleg csinosnak lenni - de ez a mélység sincsen meg, sem kijátszva. Fordul az obligát infernóba az egész; színészek brillíroznak, mindenki magára figyel, és padlógázzal dolgozik.
Kovács Dániel erősen és mélyen gondolt sok mindent Goldoni Terecskéjéről (amely napjainkban - és most nemcsak a rögvalóságra, hanem annak színházi lecsapódására is gondolok - helyből ledobja magáról az olasz idill lírai-fájdalmas szelídségét, és könnyedén csúszik át a brutális tartományba), de egyelőre nem bírt rendet vágni az ötletek és gondolatok között. Tán valami szakmai higgadtság, konkrétabb fogások a darabon, türelmesebb és lassúbb építkezés - valami kellett volna ahhoz, hogy a petárdás sziporkázás rendetlensége helyett egy erősen és határozottan odatett életképet lássunk. Hisz tán ez volt a cél. Mindazonáltal Kovács Dániel nevét érdemes megjegyeznünk.
Zsámbék, július 28.
