lemez - Miles From India

  • - kyt -
  • 2009. augusztus 6.

Zene

Első ránézésre még mindig riadt távolságtartással kezeli az ember az ilyen, egymástól távoli forrásokból összefolyatott, keresztezett zenéket, pedig ezt csinálta maga Miles Davis is. Fuzionáltatta a dzsesszt a rock'n'rollal, a soullal, a funkkal, és zseniális dolgok jöttek ki a kísérletből, mondjuk az 1970-es dupla Bitches Brew albumtól kezdve folyamatosan, egészen az utolsó koncertfellépésekig, amikor a közönségnek hátat fordító Davis már éppen csak belereccsentett egyet-egyet a hangszerébe, az viszont nagyon hátborzongató tudott lenni. Ez a lemez meg magát a Miles Davis-életművet ereszti rá indiai zenei alapokra, amelyek aztán beleszervesülnek az alapanyagba, átformálják, és új életre keltik.
Elsõ ránézésre még mindig riadt távolságtartással kezeli az ember az ilyen, egymástól távoli forrásokból összefolyatott, keresztezett zenéket, pedig ezt csinálta maga Miles Davis is. Fuzionáltatta a dzsesszt a rock'n'rollal, a soullal, a funkkal, és zseniális dolgok jöttek ki a kísérletbõl, mondjuk az 1970-es dupla Bitches Brew albumtól kezdve folyamatosan, egészen az utolsó koncertfellépésekig, amikor a közönségnek hátat fordító Davis már éppen csak belereccsentett egyet-egyet a hangszerébe, az viszont nagyon hátborzongató tudott lenni.

Ez a lemez meg magát a Miles Davis-életmûvet ereszti rá indiai zenei alapokra, amelyek aztán beleszervesülnek az alapanyagba, átformálják, és új életre keltik. A két és fél tucatnyi zenész között ott vannak a régi útitársak Ron Cartertól John McLaughlinon át mit mondjak, Chick Coreáig, aztán a következõ nemzedékbõl például a gitáros Pete Cosey, a tébolyig széttorzított akkordjaival, trombitán pedig Wallace Roney hozza mérhetetlen viszszafogottsággal és lágyabban, hogy az utánzás vádja véletlenül se érhesse, a mester sajátos futamait. Közben meg egyre csak jönnek az indiaiak: Louiz Banks zongorán alapoz, különleges húros és ütõhangszerek bukkannak elõ (a hegedûs Kala Ramnath zseniális), aztán énekhangok is beleszövõdnek a klasszikus darabok szerkezetébe a So Whattól az It's About That Time-on át az Iféig. Nagyszerû élmény, amely remélhetõleg visszaköszön majd a Sziget nulladik napján, amikor a Világzenei Nagyszínpadon élõben hallgathatjuk a lemez anyagát.

Times Square Records, 2008

*****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.