Zene

Tizenötödik évét írja a patinás müncheni Compost kiadó: a Michael Reinboth által vezetett cég múlt év végén jutott el a háromszázadik (!) megjelenéséhez, amit szokás szerint egy jó ízléssel összerakott válogatással ünnepelt. Megtalálunk itt mindent, amit szeretni lehet a bajor címke portfóliójában - akad finom, bossás dzsesszgroove, mint a régi szép időkben, retrodzsessz stichű popsanzon, vékony határvonalon egyensúlyozó vokális soul, modern fusion, lüktető broken beat - és emellett jó néhány szofisztikált négynegyedes tánczene, melyek alighanem a kompiláció legjobb darabjai.

A jó hír az, hogy túléltük a hatalmasra duzzadt agyak korát, és még mindig felszabadultan tudunk röhögni, ha valaki társaságban elfingja magát. Egymillió évvel ezelőtti, azaz 1986-os önmagunkra talán még a csuklás képességében hasonlítunk, máskülönben kórosan nagyra nőtt agyunktól nem szenvedünk többé, vízben élünk, szaglásban túltettünk a kutyákon, halfogásban leköröztünk néhány más fajt, és úgy általában elmondható, hogy a boldog, ámde rövid életű uszonyosok táborát erősítjük.

Durva fémállványzat - meg egy zongora - a helyszín, a fekete ruhás színészek ezen húzódzkodnak, lógnak, dörömbölnek, létrán másznak fel rá. Rögvest látszik: erős rendezői színházról van szó (Jászberényi Gáboréról).

Pár napja volt egy éve, hogy meghalt Orszáczky Miklós, a nagyon kevés magyar dzsessz- és rockzenész egyike, akik külföldön (esetében Ausztráliában) is el tudtak jutni az ismertségnek és népszerűségnek arra a fokára, ahol korábban Magyarországon álltak - legalábbis a Bercsényi-klub és a nyári Syrius-hajó korlátozott létszámú, de annál elkötelezettebb közönsége szemében. De "történelmi" a műfaj is, amelyet annak idején, a hetvenes évek elején a Syrius keményebben, rhytm & blues-osan, a korabeli soul lüktető, funky hangvételében, Orszáczkyék itt, ezen a koncerten visszafogottabban, dzsesszesebben, de feszültséggel telítve adtak elő, már rég önmagába zárult, nem fejlődik tovább.

Scott "Wino" Weinrichet a maga hús-vér valójában éppen tíz évvel ezelőtt láttam először a saját szememmel: a marylandi gitáros-énekes aktuális trióját, a Spirit Caravant vezényelte egy felső-ausztriai klub pöttöm színpadán, és láthatóan nem igazán zavarta, hogy aznap este mindössze úgy tizenöten váltottak jegyet a műsorára - nagy kedéllyel lebegtette a hosszú lélegzetű, önfeledt és ihletett szólókat, a végén még a ráadás sem maradt el. - greff -

Nehogy megrovást kapjunk, amiért az operát nem pódiumzenének, hanem összművészetnek, tehát színháznak tekintjük (noha az), kezdjük a Dán Királyi Opera 2006-os előadásán fölvett A nibelung gyűrűje (szerzett epitheton ornansa szerint A koppenhágai Ring) zenei minősítésével. A Michael Schsnwandt vezényelte zenekar architektonikusan és magabiztosan építkezik, valamivel kevesebb dinamikai árnyalattal és transzparenciával az optimálisnál. A kórus tömör és pontos. A szólisták közül a Siegmundot és mindkét Siegfriedet éneklő Stig Andersen a legismertebb és a legjobb (A walkűrben és Az istenek alkonyában tavaly a MűPa-Ring szólambirtokosa volt), nemesen tiszta vokalitása aranyat ér, és hogy mi mindent tud az éneklésen kívül, az most (nekünk utólag) derül ki. - káté -

Emlékeznek még Jack Arnold 1957-es Richard Matheson-adaptációjára, A hihetetlenül zsugorodó emberre? Amolyan sci-fi ikon a darab. Ha nem emlékeznek, az elég nagy baj, mert akkor megnézik a belőle készített remake-et jövőre vagy valamikor hamarosan Eddie Murphyvel, és annyi maguknak - de főként a mozinak. Ám ezen még ráérünk jajveszékelni, A hihetetlenül zsugorodó emberben az volt a nagy hecc, hogy a logikus(nak ható) fordulatain, műfaji izgalmain túl (ledöfi-e a kisember a talált gombostűvel a rusnya, szőrös ízeltlábút, vagy odavész), határozott kommersz szándékai dacára még szólt is valamiről. Jelesül a középosztálybeli férfiak nagyon is valós, alig is sci-fibe illő félelmeiről - értőn. Ez a maga idejében is dicséretére vált; ma meg mint Csomolungma mered.

Karcos jó híre megelőzte a 2006-os premier óta immár világhódításra indult musical hazai bemutatóját, s a jelek szerint méltán, hisz' a Pesten ugyancsak "off-Broadway", a nyitható tetőzetére Nyugati Teátrumként is váltig büszke néhai Szikra moziban elővezetett zenés darab valóban figyelemreméltónak bizonyult. Franz Wedekind közel százhúsz esztendős műve, amely máig őrzi botránkoztató időszerűségét, s úgy tetszik, népszerűbb, mint valaha, a musical-változatban is megmaradt nyugtalanító, a kegyetlenségig őszinte történetnek: a nemi ösztönök ifjonti zsendüléséről és zendüléséről, a fölnőtterőszakról, a hazugság és az álszemérem pusztító uralmáról. Mindehhez Steven Slater markáns és jelen idejű (Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd által az illemtelenségig szellemesen magyarított) dalszövegekkel, míg Duncan Sheik mindvégig roppant lendületes, noha csak két szám erejéig emlékezetes rockzenével járult hozzá. László Ferenc

Egyszerűbb lenne - és méltóbb is - pusztán színházi előadásnak tekinteni a Nemzeti Színházban két szereposztásban bemutatott János vitézt, de hát megint a bonyolultabb utat járjuk... Kacsóh Pongrác daljátékának e legújabb változata, úgy tűnik, feledteti sokakkal, hogy a mű sorsa többszörös adaptációk, átírások, kiegészítések, betoldások, húzások-vonások története, és nem is mindig csak az aktuális nemzeti öntudat kívánalmai szerint, hanem a színházba elvárt közönség kedvére (amikor például rendre a kor legnagyobb női sztárjának nadrágszerepe lett a Kukorica Jancsi). Csáki Judit

Vas István megírta a Miért vijjog a saskeselyűben, hogy milyen szép konstruktivista fellépőruhát tervezett Kassák Etinek, Simon Jolán táncművész lányának. Arra már nem emlékszem, szó van-e arról, hogy ki volt az, aki meg is varrta a ruhát. A kérdés azért lényeges, mert valahol itt állapítható meg az a keskeny határ, amely a képző- és iparművészet között húzódik, és amelyet az 1960-as, '70-es évek neoavantgárdjáig őrzött a gyakorlati konvenció. Ennek a konvenciónak megfelelően az autonóm művészet kisajátította magának az invenciót, a tervezést, az ötletet, és az alsóbbrendű iparművészetnek meghagyta a fáradságos gyakorlati kivitelezést, a funkcionalizmust és a technikát. Ez a hierarchikus viszony, amely a XX. század elejének semleges ipari tárgykultúrájával szemben kapott új erőre, nemcsak a művészetet osztotta meg, hanem a nemek közötti viszonyban is kifejeződött: a tervező mindig férfi, a kivitelező mindig nő. Ferenczy Noémi csak azért nem ideális kivétel, mert szerencséjére leszbikusnak bizonyult. Kürti Emese

Mi a baj az irodalomkritikával? Egyáltalán, baj van? "Válság nincs, forradalom nincs, nem kell az ajtót sem berúgni, sem szélesebbre tárni - ehelyett inkább vegyük fel a 'kis kritikavita' során eddig elejtett fonalat, és folytassuk a beszélgetést. Mert különben megint tíz évet várhatunk arra, hogy történjen valami érdekes." Így inkább befejezni szoktak szövegeket (Bárány Tibor sem tesz másképp), nem elkezdeni, de úgy gondolom: ez a belátás lehet az alapja a témáról való értelmes beszédnek. Különben kapkodás lesz belőle, meg stressz, meg nagyotmondás. Urfi Péter

Balázs Attila a legjobb tollú írók közé tartozik; cifrázásban verhetetlen. Ez a "szövegduzzasztás" (ahogy ő maga mondja), a mondatok álbarokkos habverése, a mellékmondatfüzérek szalagos-tekervényes lebegtetése, a jelzőhalmozás nem pusztán stilisztikai külsőség és nem csak retorikai játék, hanem virtus, ami megmozgatja, megemeli, a csúnya földtől eloldozza a tényeket és az eseményeket; a gravitáció ellen hat, a súlyosság ellenében. A hosszú mondatláncokkal is elbíró könnyedség szellemi eredetű, és arra hivatott, hogy az írásban munkáló kedély felülmúlja, felülírja azt a nehézkedési erőt, mely elöregedett világunkat és életünket a porba-sárba húzza. Balázs Attila szellemessége szellemiség, kedves humora és pikáns iróniája pedig egyfajta lelki diadal a primitivizmus és vulgarizmus fölött. Radics Viktória

Alakulnak a szerepek az oviban. A hátulgombolós közlekedés szabályait láthatjuk kirajzolódni a nemzet nagy színészei, a kamerabiztos Peti, Miki, Anna, Dóri, Marcell és a többiek előadásában.

A hazájában rendkívül népszerű amerikai szerző új sorozattal lep meg. Mármint minket, hiszen Amerikában 2008 végén már a regényfolyam ötödik könyve jelent meg; ami ott a Presidential Agent, az itt Az elnök embere. Griffin olvasói valószínűleg hiányolnák, ha a katonaszereplők nem "ropogósra keményített" egyenruhában tűnnének fel.