Zene

A hazájában rendkívül népszerű amerikai szerző új sorozattal lep meg. Mármint minket, hiszen Amerikában 2008 végén már a regényfolyam ötödik könyve jelent meg; ami ott a Presidential Agent, az itt Az elnök embere. Griffin olvasói valószínűleg hiányolnák, ha a katonaszereplők nem "ropogósra keményített" egyenruhában tűnnének fel.

című darabját viszonylag ritkán veszik elő, és ennek alighanem csak egyik oka, hogy túlságosan is nyitottan mutatja, miről szól. Hát tényleg arról, hogy ez a kétségkívül tehetséges építőmester, Solness nem tűr meg vetélytársat maga körül; sem embert, sem az időt.

A két művész három közös zeneakadémiai hangversenyét tartalmazó kiadvány a 2008-as Perényi-esztendő méltó betetőzésének tekinthető. A világraszóló, immár 61 éves csellista előtt tavaly születésnapi koncerttel, portréfilmmel, rádiófelvételeinek revelatív erejű újrasugárzásával hódolt a magyar zenei élet, s ebből a tisztelgéssorozatból emelkedett ki az a három koncert, mellyel maga a régi barátjával összeszövetkező ünnepelt ajándékozta meg a közönséget.

Már Mel Ferrer 1966-os fellépését is nehezen heverte ki a világ. Különben is, miért legyen nekünk jobb, mint apáinknak. Nagy művészekről szóló mozik felvetik a kérdést: vajon a kreatív hős vagy inkább a film elhivatott alkotóinak művészete kerül-e előtérbe.

Ernest Stickley a becsületes neve (de mindenki Sticknek becézi), persze ő maga nem becsületes, noha annak látszik, sőt miután letöltötte hétéves büntetését, minden erejével azon van, hogy ne csak úgy tűnjék, de valóban az is legyen. Ám ez nem sikerül.

Amikor Marc Collin és Olivier Libaux 2004-ben létrehozta Nouvelle Vague-nak nevezett zenei projektjét, úgy tűnt, hogy egyszeri attrakcióról van szó. Fogtak egy jókora csokorral a két francia ifjúkori punk, posztpunk, new wave, goth és elektro/szintipop kedvenceiből, és átfazonírozták őket szomorkásabb/vidámabb, női vokálos bossa/dzsessz-poppá.

Az angol cím (Ham on Rye - egy primitív szendvics neve) elárulja, hogy Bukowski Salinger orrára akart fricskát nyomni: a magyarul A kezdő címen megjelent regénye hardcore Zabhegyező. Hőse egy fiatalember, természetesen Charles Bukowski állandó alteregója, Henry Chianski, de - noha ez a mű is hősének férfivá érését, magára találását hivatott bemutatni, és az első mondatok közt sem nehéz összefüggést találni - Bukowski könyvéből hiányzik Salinger okoskodása és hitbuzgalma is.

Vannak olyan zenekarok, akiknek áttörést hozó lemezei egyszer elsüthető poénok: a megjelenés időszakában nagyot ütnek, mindenki ezekről beszél, a szaksajtó zenei forradalomról értekezik, megjelennek a másolatok, hátha vitorlájukba foghatnak egy kis levegőt, ha már mindenki ugyanazt a szelet fújja - aztán még sincs tovább. Vannak aztán olyanok is, akik egyszeri poénnak indultak, mégsem tűntek el, mert végül tovább tudták árnyalni a viccet: ilyen a kétezres évek elején indult Strokes (akik visszahódították a mainstream zenében a gitárok becsületét), a White Stripes (újfent bebizonyították, hogy három akkorddal akár háborúkat is lehet nyerni) és jelen recenzió hőse, a Franz Ferdinand, Hó Márton

Az első Iggy Popról szóló könyvet 1983 nyarán olvastam Sydneyben. Akkoriban éppen oda iparkodtam disszidálni, és majdnem hallottam Iggyt a Tivoli Clubban. Én ott voltam a koncertjén, de ő nem jött el - és egészen mostanáig nem is tudtam, hogy miért. Csak tegnap derült ki, amikor kivégeztem a legújabb életrajzát. Az egész ausztrál turné megszakadt, mert Iggyt beperelte egy nő, akit fejbe rúgott (és egy darabot leharapott a nyelvéből). Marton László Távolodó

A legcsodálatosabb hangszer, szokták mondani az énekhangról, és Antony Hegartyt hallgatva nehéz lenne vitatkozni velük. Fátyolosan búgó, rezgő-remegő hangja szokatlan, sőt bizarr, mégsem idegen. Meghitt és érzékeny, ott bujkál benne Nina Simone és Marc Almond is, egyszerre férfi- és női hang. Kovács Marcell

Az amerikai katonai hierarchia legalját látjuk ebben a filmben. Tartalékos katonai rendőröket, félcivileket, akiket mindenfajta szakirányú felkészítés és megfelelő felügyelet nélkül vezényeltek az iraki hátország egyik legiszonyúbb pontjára, az Abu Ghraib börtönbe. Az alkutyákat. Szörnyű prolikat. Azok közül se mindet: a főnök, a legbrutálisabb alak (legalábbis a megszólalók szerint), egy Graner nevű pofa, aki a hadbíróságon tíz évet kapott, és még mindig ül, nem szólal meg. Főkutyából talán egy akad, Janis Karpinski, az iraki börtönök parancsnoka, aki állítja, ő semmiről nem tudott, amikor inspekciózni ment a börtönbe, mindent rendben talált. - bbe -

Lassan - tényleg lassan - kultkönyv lesz a Moszkva - Petuski, Venedikt Jerofejev kisregénye; és ha így lesz, hát abban jut némi jótékony szerep a Stúdió "K" előadásának. Nem nagy, persze: cipőkanállal bezsúfolva is nagyjából hetvenen lehettünk. Csáki Judit

Egy jó cím, mint tudjuk, felhívja a figyelmet, előzetes elvárásokat gerjeszt, kiemeli X. Y. nevét a homályból. Néha helyettesíti magát a kiállítás megnézését is. Például drMáriás önálló tárlatainak szürrealista-dada címadásai - Kelemen Anna farkából Torgyán József-szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudszman (2008), Jelenetek egy APEH-adminisztrátor kettős életéből (2007), Az öngyilkos autószerelő emlékei (2005) - néha jóval erősebbek, mint maguk a megvalósult képek, hiszen a művek ismerete nélkül, látatlanban is képesek előcsalogatni a befogadó saját narratíváit. Dékei Kriszta