Vannak olyan zenekarok, akiknek áttörést hozó lemezei egyszer elsüthető poénok: a megjelenés időszakában nagyot ütnek, mindenki ezekről beszél, a szaksajtó zenei forradalomról értekezik, megjelennek a másolatok, hátha vitorlájukba foghatnak egy kis levegőt, ha már mindenki ugyanazt a szelet fújja - aztán még sincs tovább. Vannak aztán olyanok is, akik egyszeri poénnak indultak, mégsem tűntek el, mert végül tovább tudták árnyalni a viccet: ilyen a kétezres évek elején indult Strokes (akik visszahódították a mainstream zenében a gitárok becsületét), a White Stripes (újfent bebizonyították, hogy három akkorddal akár háborúkat is lehet nyerni) és jelen recenzió hőse, a Franz Ferdinand, akik azért tűntek ki a 2004-ben megjelent bemutatkozó lemezükkel (Franz Ferdinand), mert túl tudtak lépni saját, nyilvánvaló hatásaikon (The Fall, Television, Blur, Pulp), és valami sajátosan egyedit mutattak fel. Az egészet átjárta (és átjárja ma is) valami bájosan artisztikus hozzáállás, amivel kétségbe ejtették a befogadót: nem lehetett eldönteni elsőre, hogy ez most blöff vagy komoly, művészet vagy popzene, pőre minimalizmus vagy éppen ellenkezőleg: zavarba ejtő túldíszítettség.
Egy ilyen erejű debütálás után a fokozott elvárások csődbe is vihetnek egy zenekart, de a Franz Ferdinand másfél évvel az első után kijött egy erős folytatással (You Could Have It So Much Better), amin volt ugyan néhány közepes dal, de összességében remekül működött. Harmadik lemezén a "trónörökös" azonban már nem annyira egyenletesen magával ragadó. Sok újdonságot nem hallhatunk, csak néhány színtiszta slágert (Ulysses, No You Girls, What She Came For - az utóbbi T.Rex-es kikacsintása ellenállhatatlan), egy kicsivel több elektronikát meg szintiket (Live Alone), de a fő csapásirány ugyanaz: a lemez gerincét bármilyen diszkóban is helytálló, gitárokkal elővezetett számok alkotják. Sajnos becsúszott néhány idegesítő stíluskirándulás is, amivel egyszerűen nem lehet mit kezdeni (Can't Stop Feeling), az pedig teljesen érthetetlen, hogy miért ad pacsit az FF a nu rave-elektrós zenei hullámnak - a Lucid Dreams gay diszkós lezárása egyenesen felháborító, pláne, hogy érezhető: ez ott roppant művészi akart volna lenni. Azt a három-négy slágert azonban így is unásig lehet majd hallani a világ bármelyik indie partiján Barcelonától Buenos Airesig - úgyhogy ha csak ennyi volt a cél, a Franz Ferdinand elérte, amit akart.
Domino/Neon Music, 2009
