Az első Iggy Popról szóló könyvet 1983 nyarán olvastam Sydneyben. Akkoriban éppen oda iparkodtam disszidálni, és majdnem hallottam Iggyt a Tivoli Clubban. Én ott voltam a koncertjén, de ő nem jött el - és egészen mostanáig nem is tudtam, hogy miért. Csak tegnap derült ki, amikor kivégeztem a legújabb életrajzát. Az egész ausztrál turné megszakadt, mert Iggyt beperelte egy nő, akit fejbe rúgott (és egy darabot leharapott a nyelvéből). Na, akkor vettem meg az Iggy Pop élete és bűnei című könyvet az elmaradt koncert feletti bánatomban, s utána elég sokáig lopkodtam belőle, ha úgy hozta a sors, hogy Iggyről írtam.
De az a könyv sehol sincs Paul Trynka 2007-es életrajzától. (Sőt. Ettől az sincs sehol, amit társszerzőként Iggy jegyzett 1982-ben I Need More címmel.)
Hogy miért és miként lett az "iskola ígéretéből", az államelnöki ambíciókkal is "gyanúsítható" Jim Osterbergből a rocktörténelem megrendítően "leállatiasodott" - na és múlhatatlan hatású - alakja, arról Trynka remekművéből minden kiderül. Minden és semmi, hiszen valójában az orvosok sem tudták megfejteni, hogy egy finom, intelligens, előzékeny, érdeklődő pasas (Jim Osterberg) a rock 'n' roll hatására vagy érdekében hogy a csudába válhat egyik pillanatról a másikra dühöngő, önpusztító, gátlástalan, kegyetlen énekessé (Iggy Pop). Aki kihasználja és átveri a barátait, húggyal kínálja vendéglátóját, a hangfal mögé szarik, és megdobálja vele a rajongóit, és így tovább. ("Visszatérő kép volt, ahogy Iggy sárga miniruhájában, óriási, kilógó tökével, éhezve, szétfagyva áll a küszöbödön. 'Fázom. Éhes vagyok.' És kieszi a hűtőszekrényedet. A következő pillanatban meg már mászik is be a csajod mellé az ágyba, pedig te is ott fekszel mellette.") Az egyik kezelőorvosa hipomániát diagnosztizált nála, ami "egy bipoláris rendellenesség, melyben irracionálisan eufóriás és zaklatott, illetve depressziós időszakok váltogatják egymást ciklikusan". De hogy az átlényegülései, a "személycseréi" tudatosak vagy kontrolláltak voltak-e, azt ez a doki sem merte megítélni.
Bármiképp is, ennek a pasasnak, aki "a puszta gondolataival az őrületbe tudta kergetni magát", az életéről és életművéről szól ez a könyv. Nagyobbrészt a Stooges nevű zenekarával közös pokoljárásról, kisebb (de nagyon fontos) részt a szólókarrierjéről. (A berlini évekbe és a David Bowie-val való meghitten rivalizáló barátságba most tekinthettem be először igazán.)
"Sex and drugs and rock 'n' roll", summázhatnánk a már porig alázott közhellyel, de már a narkónál elakadunk. Hiszen az isten sem érti, hogyan lehetett ennyi kokaint meg heroint ép bőrrel megúszni. Megjegyzem, kevés olyan porcikája van Iggynek, amin ne sütne át valami zavarba ejtő ellentmondás. Nem egy "halandó" sztorija ez. Mintha egy istenről olvasnánk, aki maga a megválthatatlanság.
A zenei újságíró (MOJO-szerkesztő) Paul Trynka több mint tíz évig dolgozott a könyvén. Több mint ezer interjút készített hozzá, alighanem mindenkivel beszélt. Az sikerült neki, ami a legnehezebb: belülre kerülni és kívül maradni egyszerre. Úgy tudott Iggyről mesélni, mintha önéletrajzot írt volna. Elfogultság nélkül, tele tuti információval, ugyanakkor elkerülve, hogy úgy fessen, mint egy adatbank. Egy kitűnő stílusú, lebilincselő krimit olvas így az ember; le a kalappal.
Most aztán még jobban lehet az Iggy Pop-lemezeket szeretni.
Fordította: Dudich Ákos, László István és Tardos Hanna. Cartaphilus Könyvkiadó, 2008, 394 oldal, 4990 Ft
