Csakhogy az Oxfordból származó és már tíz éve együtt zenélő briteknek van néhány titkos fegyverük, melyekkel a notórius fintorgókat is le tudják venni a lábukról – ezt igazolta az idei szigetes fellépésük is.
Volt miből válogatniuk: három már megjelent és egy megjelenésre váró, az elhangzott dalok alapján legalábbis ígéretes albumuk. Életművüket nem annyira a linearitás jellemzi: a Foals mintha csak a rock örök körforgását akarná megjeleníteni, olyan magától értetődő szemtelenséggel és magabiztossággal építi be a rockzene szerteágazó hagyatékát – progrock, matekrock, pszichedélia, funky-indie gitárpop, posztpunk, jöhet minden –, hogy egy Mark Knopflertől csent gitártéma hallatán is csak elmosolyodik az ember. Ráadásul van egy antisztár külsejű, de határozott kisugárzással bíró frontemberük, Iannis Philippakis, aki, ha kell, kiereszti a hangját, s bömböl, mint egy oroszlán (talán ilyenkor a legjobb), de a gitártémái is rendben vannak, és láthatóan élvezi a tömeg szeretét. Ezt leszámítva a Foals egymást kiegészítő, tökéletesen összeszokott, remek zenészek kvartettje, akik a színpadon valóban „lelket visznek” a formás zenei kompozíciókba. És megzavarni sem lehet őket: egyik új számuk, a Mountain At My Gates közben elmegy az áram, s percekig nem is jön vissza – de ők még ebből a színpadi balesetből is képesek erényt kovácsolni, mert ahogy visszatérnek, egy rövid dobszoló után máris refrénből folytatják a számot (ott, ahol előtte „megállt” a kazetta). Amikor pedig kifogynak a nagy ívű balladákból, előkerül a friss, döngölős sláger: a szinte eddás billentyűfutamokkal induló, ám a végére már a Stoogest megidéző What Went Down úgy hagyja ott a publikumot, hogy a bennszorult levegőt sincs módja kifújni.
Nagyszínpad, augusztus 13.
